paraszolvencia

    Meglehetõs biztonságban voltam, ugye, nyugodtan leléphettem volna. Simán elpárologhattam volna a városból. Még a pénzt se kellett volna visszaadnom. Volt annyim, hogy bántatlanul kisétálhassak az országból, és hátralevõ napjaimat olyan helyen éljem le, ahol még az Oszlopos Alvilág sem találhat reám.
     És volt is a fejemben ilyesmi. Makesz mama népszállójában éjszakáztam, mert tudtam, hogy az én lakásomat figyelni fogja valaki. Egész éjszaka azon járt az eszem, hova mehetnék. Ausztráliába. Új-Zélandra. Vagy akár idegenbe: megengedhetnék magamnak egy játszótárkristályt, úgyhogy nem lenne nehéz fölszednem egy új nyelvet.
     De reggelre már nem bírom megtenni. Makesz mama nem kérdezett, de olyan nyugtalannak látszott, és én csak annyit tudtam mondani:
     - Belökött a bokrok közé, de nem tudom, hogy most hol van.
     Amire õ csak bólintott, és visszamegy reggelit készíteni. A keze reszket, annyira ideges, hiszen õ is tudja, hogy Kutyafuttatónak semmi esélye az Óberhóhem Alvilággal szemben.
     - Sajnálom - mondom én.
     - Mit tehet az ember? - mondja. - Ha akarnak, le is kapcsolnak. Nem bújhatsz el, ha nem kapsz új arcot a szövetségiektõl.
     - És ha nem õt akarják? - kérdem én.
     Nevet.
     - Az egész utca arról beszél. A hírekben is benne voltak a letartóztatások, és most már mindenki tudja, hogy a Kutyát keresik a fõmuftik. Annyira akarják, hogy az egész utca attól szaglik.
     - És ha megtudják, hogy nem az õ hibája volt? - mondom én. - És ha megtudják, hogy baleset volt? Tévedés?
     Akkor Makesz mama rámkacsint - nem sokan képesek megállapítani, mikor kacsint, de én igen - és azt mondja:
     - Azt csak egy fiú mondhatja meg, úgy, hogy el is higgyék. - Hát persze - mondom én.
     - És ha az a fiú elüget oda, és azt mondja: "Hadd magyarázzam meg, mért nem kell bántanotok az én Kutyafuttató barátomat…"
     - Senki sem állította, hogy az élet biztonságos dolog - mondom. - Egyébként is mi rosszabbat mûvelhetnek még velem, mint ami kilencéves koromban történt?
     Akkor õ odajön, és a fejemre teszi a kezét, csak úgy ráengedi a tenyerét néhány percre, és már tudom, mit kell tennem.
     Így hát megtettem. Elmentem a Kövér Jakabhoz, és elõadtam, hogy Kutyafuttatóról szeretnék beszélni az Ifjabb Ajserrel, és nem egészen fél perc múlva kilökdöstek a fasorba, és elvittek valahova, de a kocsi aljába passzírozták az arcomat, hogy ne találhassam ki, merre. Nem sejtették a hülyéi, hogy a magamfajta vertikális képes meghatározni a kerekek fordulatszámát, és pontosan tudja minden kanyar ívét. Térképet rajzolhattam volna róla, hogy hova vittek. De ha engedem, hogy, megorrontsák, akkor sose megyek haza, mivel pedig minden esélyem megvolt arra, hogy belõjenek nyelvoldóval, megelõztem õket, és töröltem a memóriát. És még jó, hogy ezt tettem, mert ezt kérdezték elsõnek, mihelyt bennem volt az anyag.
     Felnõtt adagot adtak, úgyhogy gyakorlatilag mindent elmondtam nekik az életemrõl, arról, hogy mi a véleményem róluk és mindenkirõl meg mindenrõl, úgyhogy örökkévalóságnak tûnõ órákig eltartott a szeánsz, de végre megtudták, minden kétséget kizáróan tudták, hogy Kutyafuttató becsületes volt velük, és amikor vége volt, és magamhoz tértem, úgyhogy már volt némi hatalmam a szavaim fölött, akkor kértem és könyörögtem:
     - Hagyjátok élni Kutyafuttatót! Hagyjátok futni! Vissza fogja adni a pénzt; és én is visszaadom az enyémet, csak engedjétek el.
     - Rendben- mondja a fickó. Nem hittem el.
     - De tényleg elengedjük, hidd már el.
     - Elkaptátok?
     - Még azelõtt, hogy te idejöttél. Nem volt nehéz.
     - És nem öltétek meg?
     - Minek? Mi elsõsorban a pénzt akartuk visszalopni, ugyebár, úgyhogy ma reggelig élve volt rá szükségünk, aztán jöttél te, és a mesédet hallva meggondoltuk magunkat, és majd elcsöpögtünk, úgy megsajnáltuk szegény öreg stricit.
     Néhány pillanatig még el is hittem, hogy nem lesz semmi baj. De aztán már tudtam: abból, ahogy néztek, abból, amit tettek. Ugyanúgy tudtam, mint a jelszavakat.
     Behozták Kutyafuttatót, és a kezembe nyomtak egy könyvet. Kutyafuttató nagyon csendes volt, és merev, és láthatólag egyáltalán nem ismert meg. Bele se kellett néznem a könyvbe, anélkül is tudtam, mi történt. Kikanalazták az agyát, és üveget tettek a helyébe, mint nekem, csakhogy sokkal, de sokkal többet, mint nekem, semmi se maradt Kutyafuttatóból, üvegcsõ és ragacs volt csupán a koponyájában. A könyv pedig egy használati utasítás volt arról, hogy hogyan keli programozni és irányítani.
     Ránéztem, és õ Kutyafuttató volt, ugyanaz az arc, ugyanaz a haj és minden. És ha mozgott is és beszélt, akkor is halott volt, valaki más volt, aki ott élt Kutyafuttató testében. És én így szóltam
     - Miért? Akkor már miért nem öltétek meg, ha ezt tettétek vele?
     - Mert ez túlságosan nagy égés volt - mondja a fickó. - Egész Greensboro tudta, hogy mi történt. Ország-világ tudta. Még ha tévedés volt, akkor se hagyhattuk annyiban. Nincs harag, Ragacs Rezsõ. Él. És te is élsz. És életben is maradtok, amíg betartotok néhány egyszerû szabályt. Mivel õ már túl van a határon, szüksége lesz egy tulajdonosra, és az te leszel. Használhatod, amire akarod, kikölcsönözheted adattároláshoz, kiközvetítheted subickosnak, de mindig ottmarad veled. Mindennap ott kell lennie a greensborói utcán, hogy odavihessük a népeket, és megmutathassuk nekik, mi történik az olyan fiúkkal, akik melléfognak. Még a magad része is meglesz a melóból, úgyhogy ha nem akarod, nem kell kapaszkodnod minden munka után. Mert ilyen nagyon kedvelünk mi téged, Ragacs Rezsõ. De ha elmegy a városból, vagy egyetlenegy napig nem mutatkozik, akkor rettentõen meg fogod bánni életed utolsó hat óráját. Megértettél?
     Megértettem. Elvittem magammal. Megvettem ezt a lakást, ezeket a ruhákat, és azóta így vagyunk. Ezért járunk ki mindennap az utcára. Elolvastam az egész könyvet, és úgy saccolom, kábé tíz százalék ha maradt Kutyafuttatóból. Ez az a rész, amit Kutyafuttató nem bír felszínre hozni: nem tud beszélni, mozogni, emlékezni, tudatosan gondolkodni sem. De talán még így is képes tesz elbolyongani odabent abban a valamiben, ami az agya, talán ki tudja szemezgetni az adatokat, amelyek ott vannak felhalmozva a ragacsban. Egy napon talán még végig is futtatja ezt a történetet, és akkor megtudja, mi történt vele, és megtudja, hogyan próbáltam megmenteni.
     Addig pedig ez legyen az én végakaratom és testamentumom. Mert mindenféle kutatásokat végeztünk az Organikus Alvilágról, és ha majd egyszer eleget tudok, akkor benyúlok a rendszerbe, és kikapcsolom. Kikapcsolom, és akkor majd mindent elveszek azoktól a szemétládáktól, ugyanúgy, ahogyan õk fosztották ki Kutyafuttatót. Csak az a feneség, hogy bizonyos helyekre nem lehet benézni úgy, hogy ne maradnának nyomok. A ragacs ragad, mint szoktam volt mondani. Majd akkor tudom meg, hogy nem voltam olyan jó, mint képzeltem, ha egy napon eljön valaki, és kiloccsantja az agyam a tüzes acélfurulyával. De ez akkor is ott lesz, szétszórva a rendszer néhány száz pontján. Ha három napig nem táplálom be a jelszavamat egy bizonyos programba egy bizonyos helyen, akkor ez a történet nyilvánosságra kerül. Hogy maga most olvashatja, ez azt jelenti, hogy meghaltam.
     Vagy azt jelenti, hogy megfizettem, és hogy most kiszállok és törlök, mert már egyáltalán nem érdekel az egész. Úgyhogy ez itt lehet a hattyúdalom, és lehet a diadalénekem. Az ember sohase tudhatja, mi, haver?
     De maga azért kíváncsi lesz. Ezt már szeretem. Majd jártatja rajtunk az eszét, akárki legyen is, majd elgondolkozik az öreg Ragacs Rezsõn és a Kutyafuttatón, találgathatja, hogy az utolsó gyönyörûséges cseppig kiürítették-e a bosszú poharát a dúvadak, akik önjáró ingóvagyont csináltak Kutyafuttatóból.
     Addig pedig itt lesz nekem ez a ragacsmasina, hogy gondot viseljek rá. Csak tíz százalékig ember, de hát magam se vagyok több negyven százalékosnál. Összevéve is csak egy fél embert teszünk ki. Ám ez a fél az, ami számít. Ez a fél még mindig akar valamit. Az én ragacsom és az õ ragacsa fénycsõ és villamosság csupán. Adatok vágyak nélkül. Fénysebességû szemét. De még maradt néhány vágyam, noha kevés, és talán Kutyafuttatónak is, bár talán még kevesebb. És mi megszerezzük, amit akarunk. Az utolsó cseppig. Az utolsó morzsáig. Azt elhiheti.Sóvágó Katalin fordítása