Mert Nyárádi urat már nem is ismerik az újabban ideköltözött emberek, húsz év alatt egy lakótelep népessége gyakorlatilag kicserélôdik, legtöbbször a válások miatt, máshol nônek a gyerekek, a lakás meg mintha egyre kisebb lenne, aki tud, odébbáll. Kis lakások ezek, alig több, mint egy másfeles, de míg fiatal az ember, maga a boldogság, késôbb pedig majd lesz valahogy. Vagy nem. Aztán megint jönnek a fiatalok, akiknek ez is jó valameddig, jönnek a megunt, öreg szülôk és kezdôdik minden elölrôl. Amúgy jó hely, nem messze a városközponttól, kábeltévé, egyedi fûtôrendszer, a közlekedés is elviselhetô, és a környéken bevásárlóközpont, iparcikk-áruház, baromfibolt, kispiac és pontosan hat kocsma van. Ez roppant elônyös azok számára, akik még meg akarják ôrizni a látszatot: mindenütt csak egy féldecit meg egy sört kérnek, és már mennek is. Nyárádi úrnak ilyesmi allûrjei nincsenek, ott tanyázik le, ahol például meleg van, vagy egy jó társaság, akik nem sajnálnak egy felest vagy egy sört, hogy ô is jól érezze magát. Elôbb-utóbb visszafizeti, Nyárádi úrnak általában van pénze, tisztes summa nyugdíját a postás csak neki adja oda, a feleségének nem. Ezt a gesztust ugyanis Nyárádi úr esetenként kétszáz forint borravalóval honorálja, a postás viszont arra hivatkozik, hogy egy belsô szabályzat értelmében a harmincezer feletti nyugdíjakat csakis az érintett kezeihez továbbíthatja, egyszóval mûködik itt minden. Nyárádi úr csak a házmestert utálja.
Olyan az a lakás, a házmesteré, mint egy erôdítmény, az erkélyt is lezárta, beüvegeztette az a lomha, mohó tekintetû ember, oda nem láttak még soha látogatót, rokont, szomszédot belépni, onnan kijönni, és valahol ott van a felesége is, a csillagszemû, fehér homlokú Erzsike, arról sem tudnak semmit, csak azt, hogy tulajdonképpen ô a házmester, de már az elején kiderült, hogy nagyon iszik. És beteg. A szomszédok gyakran látták begipszelt kézzel, lábbal, a férje szerint csontritkulása van, állóhelyben is eltörik a keze, de az emberek nehezen hiszik el az érthetetlen dolgokat, így inkább arra gyanakodnak, hogy a házmester veri a feleségét. Nos, veri itt más is, ha úgy adódik. Kiss Béla például biciklibelsôvel, Rác bácsi a zuhanyzó gégecsövét használja, mások csak kézzel-lábbal, nehéz az élet. Méhes a vizet engedi le az asszonyról, ha elalszik a fürdôkádban, Galla a pipájával fegyelmez, de olyan lakó nincs, aki bezárja a feleségét. Nyárádi úr nem verte a feleségét soha, csak éppen nem szerette már, nem tudta elviselni, és mivel ezek a lakások kicsik, nehéz bennük úgy létezni, mintha a másik nem lenne. Nyárádi úr valaha költô akart lenni, hosszú és érthetetlen verseket írt az egyetlen csillagszemû nôhöz, ami egy szerszámlakatostól nem kis teljesítmény, irodalomnak viszont alig valami, a felesége sem értette meg, ô pedig inkább a szabadságot választotta.
Nemcsak a sajátját, hanem például Erzsike szabadságát is, mert a házmester részérôl elviselt rengeteg froclizás után úgy döntött, bemegy abba a lakásba, és kiszabadítja az asszonyt onnan, hadd igyon kedve szerint. Nem kellett ehhez neki semmi más, csak egy csavarhúzó, és két féldeci, esetleg három, hogy ne remegjen a keze, és hogy tisztán lásson, gondolatai megnyugodjanak, tartása legyen, satöbbi. Azt tudta, hogy a házmester dolgozik, fél hét tájban pöfög el a Trabantjával, és délután négy óra elôtt nem jön haza, így aztán ideje volt bôven, csavarhúzót pedig bárhonnan szerezhetett vagy kérhetett, a kocsmákban virul a kereskedelem és a segítôkészség. Kéri Laci, akitôl végül is kölcsönkapta a szerszámot, nem is egyet, óvatosságra intette, azt mondta, bankrabláshoz ez kevés, de ha segítségre van szüksége, rá számíthat, mint mérlegképes könyvelô, sok aljasságban benne van, de például nem házasodik. Nyárádi már nem volt biztos a kézügyességében, így némi tépelôdés után beleegyezett, hogy Kéri Lacival együtt nyitják fel a házmester lakását.
Elôbb azonban a saját lakásába ment be puszta kíváncsiságból, és hogy némi tartalékot gyûjtsön élelembôl, italfélébôl, megkereste a télikabátját is, és elvett valamennyi pénzt az aszszony titkos rejtekhelyérôl – a cipôjében tartotta –, majd megfürdött. Kéri Laci addig türelmesen nézte a tévét, tetszett neki az egész, azt mondta, Misikém – ez volt Nyárádi keresztneve –, Misikém, bemehetünk mi ezután akárhová, bármelyik lakásba, csak szóljál, nem is sejtettem, hogy ilyen menô vagy zár-ügyben, de hol vannak az ékszerek? Ékszerek? Nyárádi eltûnôdött a kérdésen, kissé lomha volt már az agya, és persze az izgalom, majd kinyitott egy fiókot és rövid keresgélés után kivett onnan egy gyûrût. Bulgáriában vette a feleségének abból az alkalomból, hogy az asszony harmincéves lett. Volt ennek az ajándékozásnak egy másik oka is, ami a férfiak nemi életében különleges élmény, és ami azóta sem ismétlôdött meg, így a gyûrû amolyan kivételes emlék maradt, az asszony soha nem húzta az ujjára többé, azt mondta, hányingere van tôle. Az eseménynél is az volt, de ivott rá valamit.
A házmester lakásába is könnyen bejutottak, elébb persze a kocsma, féldeci, sörrel, virágot is lehetett kapni az egyik mókás törzsvendégtôl, krizantém, friss, mi az Nyárádi, évôdtek vele a többiek, halottak napjára veszed? A temetôbe? Ó nem, dehogy. A házmester felesége a kisszobában feküdt az ágyon, a gondosan összehúzott függöny szövetén reszketô fénnyel tört át a kinti világosság, a kezein áttekert lánc, nevetséges lakattal, levették, a bokái ragtapasszal összefogva, micsoda állat csinálja ezt egy nôvel, kérdezte hangosan Kéri Laci, Erzsinek fényes volt a szeme, mint két eszelôs csillag, de a homloka már csupa pattanás és minden egyéb merô kosz rajta, kiütések, üres italosüvegek szanaszét, vizeletszag, szerelmem, mondta rekedten, mikor Nyárádi az ujjára húzta a gyûrût, milyen régóta várlak!
Nyárádi úr becsukta maga mögött a bejárati ajtót, pontosabban elengedte, hagyta, hogy az becsukódjon magától, nem húzta koppanásig, mert akkor nyelvre zár, és kívülrôl csak kulcscsal lehet nyitni, neki pedig ilyesmi nem volt. A valamikori szerszámlakatosnak kellô eszközök segítségével nem lett volna gond egy ilyen egyszerû portálzár felnyitása, annyi, hogy a csavarokat kiforgatja az ember, majd megnézi, mi van belül, ami viszont számára nem lehet nagy meglepetés, a többi meg megy magától. De Nyárádi úr pillanatnyilag úgyszólván hajléktalan, mert a felesége lépten-nyomon kizárja a lakásból, ilyenkor simán berúghatná az ajtót, akár szilánkokra is, csakhogy akkor már semmi kedve hazamenni. Így aztán mivel se szerszám, sem elszántság, különben is az éjszakai beton-hidegtôl és a másnaposságtól reszket mindene, nem bajlódik holmi zárakkal. Nyárádit Molyosnak is hívják, az emberek számára nem lehet egészen normális az, aki a lakásán kívül, lépcsôk alatt alszik, és az sem biztos, hogy mindig ugyanott, a házmester nagy játékos, tudja, hogy Nyárádi úr valahol itt szokta magát éjszakára meghúzni, el is ûzhetné, de inkább szórakozik, minden nap másik lépcsôház ajtaját hagyja nyitva esténként, emiatt Nyárádi úrnak mindig, mindenét magával kell cipelni, reggel pedig rázárja a rongyokba, kábult álmokba tekeredô férfira az ajtót, aki be tudott menni, de ki, immár nem. Majd jön valamelyik lakó, valamikor, hatkor, hétkor, nyolckor, Nyárádinak pedig úgy kell kiosonni, hogy az illetô, általában öltönyös, nyakkendôs, mindenféle borotválkozás utáni szeszektôl, fehérnemû-öblítôktôl kávétól, kakaótól, tojásos-sonkás reggelitôl illatozó személy ne fogjon gyanút, ne gondoljon arra, hogy féltett vagyonát egerek, patkányok, hajléktalanok veszélyeztetik.
