Ártatlan, szürke kisember voltam. Kizárólag azért csöppentem bele ebbe az egészbe, mert vertikális gondolkodásmódra tettem szert, és Kutyafuttató úgy vélte, hogy hasznomat vehetné, ami igaz is volt, és még azt is mondta, hogy jól elszórakozhatok, ami viszont bebeszélés volt, mert az emberek sokkal jobban elszórakoznak rajtam, mint én õrajtuk.
     Ezzel a vertikális gondolkodásmóddal azt akarom mondani, hogy metafizikai vagyok, mármint szimuláció, azazhogy meghaltam, de az agyam még nem tudja, és a lábam máig mozog. Kilencéves koromban krepáltam be, mikor csak feküdtem ott az ágyamban, és a szomszédban a szatír rálõtt a macájára, a golyó átütötte a falat, és beleállt a fejembe. Mindenki a szatírékhoz csõdült oda, mert ott csaptak ricsajt, úgyhogy negyedóráig voltam ott gajdeszra menve, csak aztán vettek tudomást róla, hogy kipurcantam.
     Teletömték a fejemet szuperragaccsal és fénycsõvel, de nem tudták, melyik neutron hova klappol, ezzel az alkímiával változott szénbõl gyémánttá az agyam, belõlem pedig így lett Ragacs Rezsõ, a Kristály Kölyök.
     Attól a villámosan ragyogó naptól fogva nem nõttem egyujjnyit sem. A golyó valahol a mirigyek mellett csapódott be, és elfordította a fejemben a serdülés kapcsolóját. Szent Pál azt mondta, hogy õ a Jézusért volt eunuch, no de kiért vagyok eunuch én?
     A legrosszabb az egészben, hogy már majdnem harmincéves vagyok, de még mindig be kell perelnem a csaposokat, mert addig nem adnak sört. És lófülét ér az is, ha a bíró a javamra dönt, és a csapos viseli a költségeket, mert testem oly apró, hogy hat csepptõl tajtsiker vagyok, és tizenkettõ után mehetek ki pisilni. Vacak vagyok ivócimborának. Egyébként akárki áll is le velem, rögtön azt hiszik róla, hogy pederaszta.
     Nem, egyáltalán nem akarom megzokogtatni kegyedet - már hozzászoktam, ugyebár. Ha nekem nem is ígér egész estét betöltõ Igaz Szerelmet a szívkirálynõ, van egy trükköm, amelyet igen méltányolnak egyesek, és így mindig elboldogultam. Jó ruháim vannak, csühögéren járok, és kevés adót fizetek. Ugyanis én vagyok a Jelszavas Ember. Adják ide öt percre akárkicsodának az önéletrajzát, akarom mondani a lelki önfeltérképezését, és tíz eset közül kilencszer kiköhögöm a jelszavukat, és bevezetem önt legundokabb, legkínosabb, legzaftosabb titkos anyagaik rejtelmeibe. Jó, hát igazából csak háromszor találom el tíz eset közül, de még ez is jobb, mint egy éven át daráltatni számítógéppel a tizenöt betûs szavakat, hogy melyik köztük a szézám, annál is inkább, mivel a harmadik téves próbálkozás után lenyomozzák az ember telefonszámát, befagyasztják a célanyagokat, és riasztják a szervet.
     Csak nem utálkozik? Hogy egy magamfajta édes kisfiú tanúsítson ilyen antiszociális viselkedést? Lehet, hogy félig üvegbõl vagyok, és méter húszra nõttem, de jobban belelátok magába, mint a tulajdon anyukája, és minél jobban ismerem, annál mélyebbre tudok ásni. Nemcsak hogy most tudom a jelszavát, de leírom papírra, lepecsételem, aztán maga hazatér, megváltoztatja a jelszót, felbontja a papíromat, és mit Iát, hát az új jelszavát. Tízbõl háromszor. Én vertikális vagyok, és Kutyafuttató tudta ezt. Tíz százalékkal több szuperragacs és törvény szerint már nem is lennék ember, de így még mindig belül vagyok a határon, és ez több, amit el tudnék mondani egy csomó emberrõl, akiknek száz százalékig természetes anyag van a koponyájában.
     Kutyafuttató odajön hozzám egy napon, mikor sámlin állva tivolit játszom a Carolina Circle-ben. Egy szót se szólt, csak meglökött, én meg természetesen belekönyököltem a tojásaiba. Volt elég sok tizenkét éves, akik szerettek lökdösõdni velem a játékautomatáknál, én pedig megszoktam, hogy móresre tanítsam ókat. Óriásölõ Jankó, a Negyedikesek Hõse. Általában a gyomorra utaztam, Kutyafuttató azonban nem tizenkét éves volt, ezért alacsonyra talált a könyököm.
     Amikor másodjára ütöttem, már azt is tudtam, hogy nem kölyök. Korábban nem ismertem Kutyafuttatót, de olyan volt a cifferblattja, mint aki sokat éhezett azelõtt, és nemigen érdekli, mit eszik mostanában.
     De most nem reszkíroz és nem tarol, csak ül ott, a dohányát szorongatva a földön, a Télak nevû masinának vetve a hátát, és úgy néz rám, mintha én lennék a baba, akit be kell pelenkáznia.
     - Remélem, te vagy a Ragacs Rezsó - mondja -, mert ha nem, kosárban küldelek haza a jó édes anyukádhoz. - Ezzel együtt nem úgy hangzott, mintha fenyegetne. Úgy hangzott, mintha õ lenne az elõsirató a tulajdon temetésén.
     - Ha üzletet akarsz, a szájad használd, ne a kezedet - mondom, egész bocsánatkérõ hangon, noha még mindig pipás vagyok.
     - Gyere velem! - mondja. - Venni akarok magamnak egy gatyát. Majd te fizeted az illetményedbõl.
     Szóval elmentünk Iveyhez, és elácsorogtunk a gyerekosztályon, miközben õ hintette a púdert.
     - Egy jelszót- mondja -, csakhogy itt nem lehet melléfogás. Ha melléfogunk, akkor valaki elveszíti a munkáját, sõt talán sittre is kerül.
     Én pedig mondtam, hogy nem. Tízbõl három, ez a legjobb, ami telik tõlem. Nix garancia. A teljesítményem magáért beszél, csak hát senki se tökéletes, én pláne távolról sem vagyok az.
     - Ugyan már- mondja-, megvan rá a módod, hogy biztosra menj, vagy nem? Ha tíz esetbõl háromszor eltalálod, mi van, ha többet tudsz a pasiról? Ha például találkozol vele?
     - Oké, akkor talán fifti-fifti.
     - Ide hallgass, nem fogunk tudni duplázni. Szóval meglehet, hogy nem tudod kiszúrni. De azt tudod, hogy mikor nem találod el?
     - Ami a tévedéseimet illeti, talán a fele esetben tudom, hogy most nem találtam el.
     - Szóval négy eset közül háromban tudod, hogy eltaláltad-e?
     - Nem - mondom én. - Mert mikor ráhibázok, akkor az esetek ötven százalékában nem tudom, hogy most igazam volt.
     - Az annya! - mondja. - Hát ez olyan, mintha a kisöcsémmel üzletelnék.
     - Te egyébként se engedhetsz meg magadnak engem - mondom. - Az én tarifám minimum húsz cent, te pedig egy reggelit is aligha kapsz az arany hitelkártyádra.
     - Osztalékot ajánlok.
     - Nekem nem kell osztalék. Nekem kápé kell.
     - Fix- mondja. Azután körülnéz, nagyon óvatosan, mintha be lenne drótozva a "Fiúruhák, 10-12 méret" tábla. - Van egy beépített emberem a Szövetségi Sifrírozóban - mondja.
     - Az semmi - mondom. - Én az elnök feleségének a seggét drótoztam be, és negyvenórás felvételem van az ûrgyûrûfüttyeirõl.
     Eljárt a szám. Tudom, hogy eljárt a szám. Fõleg akkor tudom, amikor belepasszírozza az arcomat egy halom sortba, és azt mondja:
     - Ezt szívd le, Ragacs Rezsó!
     Utálom, ha lökdösnek, és tudom is a módját, hogyan kell az ilyet leállítani. Most csak annyit kell tennem, hogy sírok. Jó hangosan, mintha bántana. Mindenki odanéz, ha egy gyerek elkezd sírni.
     - Jó leszek - hajtogatom. - Ne bánts! Jó leszek.
     - Pofa be! - mondja. Mindenki idenéz.
     - Meg ne lökj még egyszer! - mondom. - Legalább tíz évvel idõsebb és tíz évnél is jóval okosabb vagyok nálad. Most pedig kimegyek a boltból, és ha meglátom, hogy utánam jössz, akkor elkezdek visítani, hogy lehúztad a cipzáradat, és megmutattad nekem a sima fejû fõhadnagyot, és rád fogják sütni, hogy molesztálod a gyerekeket, és mindig be fognak gyûjteni, valahányszor Greensboro körül százmérföldes körzetben elviccelõdik valaki egy sráccal. - Ezt már korábban is bedobtam, és mindig bejött, és Kutyafuttató se volt balfácán. Legutolsó sorban volt arra szüksége, hogy a szervnek legyen egy külön oka a begyûjtésre. Szóval vártam, hogy azt mondja, kössem fel magam, és ez még enyhe kifejezés.
     Ehelyett azonban így szólt:
     - Bocs, Ragacs Rezsõ, túl gyorsan eljár a kezem.
     Még a szatír, aki meglõtt, az se mondta soha, hogy bocsánat. Elsõ gondolatom az volt, szép kis puhány ez, hogy így lealacsonyítja magát. Aztán elhatároztam, hogy kiderítem, miféle ember ez, aki lekvárra veszi a figurát egy kilencévesnek látszó kölyökkel szemben. Nem mintha megsajnáltam volna. Még mindig követelte, hogy szerezzem meg a jelszót, és tudta, hogy ezt senki más nem teszi meg neki. Ám a legtöbb utcai vagány agyilag túl szerényen van berendezve ahhoz, hogy a megfelelõ hazugságot mondja nyomás alatt. Már elõbb is tudtam, hogy nem az a közönséges utcai bunyós vagy görény, aki azért matekozik, mert híján van a gógyinak, hogy kikössön valami melónál. Kifürkészhetetlen arca volt, azaz több volt a feje egy szõrgombócnál, amivel azt akarom mondani, hogy több esze volt, mint azoknak, akik csak azért dugdossák zsebre a kezüket, hogy jattolhassanak Répa Rudival. Pontosan ekkor határoztam el, hogy ez az én fogamra való, semmirekellõ, hazug kurafi.
     - Mit akarsz te a Szövetségi Sifrírozóval? - kérdeztem. - Töröltetni akarsz? - Tíz tiszta zöldet akarok - mondja. - Amiket korlátlan külföldi utazásra kódoltak. Teljes személyi anyaggal, mintha élõ emberé lennének.
     - Az elnöknek van zöld kártyája - mondom. - A Tárult Okosoknak is tiszta zöldjük van. Ezzel kész. Még az Egyesült Államok alelnöke se utazgathat nyakló nélkül külföldre.
     - Dehogynem - mondja.
     - Na jó, ha te mindent tudsz.
     - Nekem kell egy jelszó. Vöröset és kéket az emberem is tud csinálni, de egy tiszta zöldhöz egy bennfentes funkci kell, két grádiccsal följebb. Az emberem tudja, hogy csinálják.
     - Akkor se fogják megszerezni kizárólag a jelszóval - mondom. Olyan ürgének, aki a zöld kártyákat csinálja, az ujja is kell.
     - Tudom, hogy szerezzük meg az ujjat - mondja. - Az ujj kell hozzá és a jelszó.
     - A pasas jelentheti, ha leveszed az ujjlenyomatát. És ha meg is gyõzöd, hogy ne tegye, valaki észre fogja venni, hogy kiment.
     - Gumitejet használunk - mondja. - Megszerezzük a nyomatot. És nem te fogod elmagyarázni nekem, hogy csináljam a meló rám esõ részét. Te megszerzed a jelszavakat, én megszerzem az ujjlenyomatokat. Benne vagy?
     - Kápéért - mondom.
     - Húsz százalék - mondja õ. , - Öregapád füle húsz százalék.
     - A tégla kap húszat, a lány, aki az ujjat hozza, ugyancsak kap húszat, én összesen kapok negyvenet.
     - Márpedig az utcán nem tudod elsózni az ilyet.
     - Megérnek darabonként egymilliót- mondja- bizonyos vásárlóknak. - Ami alatt az Orkok Alvilágát értette; természetesen. Ha elad tízet, az én húsz százalékom nyomban felkúszik két milcsire. Gazdagsághoz ez még nem elég, de ahhoz igen, hogy visszavonuljak a közélettõl, sõt talán megfizessek nívós orvosokat, hogy növesszenek szõrt a képemen. Kénytelen voltam elismerni, hogy ez bizony jól hangzik.
     Szóval belevágtunk a boltba. Néhány óráig megpróbálta úgy csinálni, hogy nem árulja el a fazon nevét, csak az adatokat közli velem, amelyeket a Szövetségi Sifrírozóban lapuló emberétõl kapott. De ez már aztán tényleg hülyeség volt, hogy itt etet a látszatokkal, mikor arra van szüksége, hogy száz százalékig biztosra menjek, és ezt hamarosan be is látta, és minden részletbe beavatott. Undorral tette, mert nem bírta elviselni a gondolatát se, hogy kiszaladhat a kezébõl a gyeplõ. Ha én magam is tudom az ábrát, mi tart vissza, hogy ne magam próbáljam megsütni a pecsenyémet? De nem tudta másképp megszerezni a jelszót, csak tõlem kaphatta meg, és nekem is helyesen kellett csinálnom, tehát tudnom kellett mindent, amit lehet. Kutyafuttatónak volt esze, noha teljes mértékben természetes alapanyagú, ezért tisztában volt vele, hogy vannak helyzetek, amikor kénytelen megbízni valakiben, amikor kénytelen azt képzelni, hogy ez a valaki akkor is a legjobb formáját hozza, ha éppen nincsen szem elõtt.
     Elvitt az olcsó garzonjába, amely a régi Guilford Fõiskola kollégiumában volt, közel a csühögérhez, ami eszményi hely, ha az ember felhajtás nélkül akar eljutni Charlottba vagy Winstonba vagy Raleigh-ba. Nem volt szõnyegpadlója, csak egy ágya, bár az nagy, úgyhogy nem volt oka panaszra. Úgy gondoltam, az így talán még a régi selyemfiú-évekbõl maradt, mikor ráragasztották a nevét, mert egy fürt szukát futtatott, olyan igazi loncsos dögöket, amiket úgy szoktak hívni, hogy Spike meg Bowser meg Prince. Azt is láthattam, hogy valamikor volt pénze, de most már nincs. Rengeteg méretre készült menõ cucca volt, de már elkoptak és kimentek a formájukból. Az ócska drótok mind ki voltak tépve a falból, de még lehetett Látni, hol égtek a lámpák. Lökjük a tahó vakert.
     - Hiúságok hiúsága - mondom, fölemelve egy háziköntös ujját.
     - Túl kényelmesek, hogy kidobjam õket- mondja. De a hangja megbicsaklik, amibõl megértem, hogy senkit se óhajt bolondítani.
     - Legyen ez neked lecke - mondom. - Ez történik, mikor egy futtató nem futtat.
     - A futtatók kitartóak a munkában - mondja õ. - De én rosszul éreztem magam, ha ment a bolt, és jól éreztem magam, ha nem ment. Macskákat sétáltatni még hagyján, azzal még föl is lehet vágni valamennyire. De kutyákat futtatni, úgy, hogy az ember tudja, hogy mindig bántják õket…
     - Beépített kapcsolójuk van, nem éreznek semmit. A botoslujzák is ezért nem szólnak bele a kutyafuttatásba. Az nem fáj senkinek.
     - Aha, akkor most mondd meg, mi a rosszabb, ha valami öreg tróger, addig tekeri õket, amíg sikítanak, csak mert ki akarja nyomni a pattanását, vagy a fele agyukat cserélik le, hogy gépelés közben se érezzenek semmit? Láttam elég nõi személyt, és tudom, hogy azok is emberek.
     - Lehetsz üvegbõl is - mondom -, attól még mindig ember vagy. Látta, hogy a lelkemre veszem.
     - Ugyan - mondja - te belül vagy a határon. - A kutyák is - mondom én.
     - Na ja - mondja õ. - Csak figyeld, amikor egy lány visszajön, és beszámol róla, mi mindent mûveltek vele, és nevet közben; magad húzod meg magadnak a határt.
     Körülnézek a lepusztult lakásban. - Te döntöttél - mondom.
     - Tisztának akartam érezni magam - mondja. - De ez nem azt jelenti, hogy szegény akarok maradni.
     - Szóval azért csinálod a bulit, hogy visszatérjenek a béke és a prosperitás régi szép napjai.
     - Prosperitás? - mondja õ. - Mi a fene szó ez? Miért használsz te ilyen szavakat?
     - Mert ismerem õket - mondom én.
     - Hát nem ismered - mondja -; mert az esetek felében rosszul érted õket. Bemutattam neki a legszebb kisfiúvigyoromat.
     - Tudom - mondom. De azt nem mondom, hogy épp az a vicces, hogy szinte sohasem tudja senki, hogy rosszul használom a szavakat. A Kutyafuttató nem közönséges strici. A közönséges strici nem fog félidõben magától kiülni a kispadra, valami kificamodott erkölcsi aggály miatt. Ezzel azt akarom mondani, hogy a Kutyafuttatónak csáléra áll a fejében néhány drót, és kezdek azon filózni, milyen érdekes lenne lenyomozni, hova csatlakoznak.
     Addig is mindenesetre rátértünk az üzletre. A célszemély neve Jesse H. Hunt, és én derekasan belehúztam. Kristály Kölyök rákapcsolt a tagra. Kutyafuttatónak kábé két oldal adata volt róla: születési idõ és hely, születéskori nem
     (változatlan), iskolák, szakmai életrajz. Olyan volt, mintha egy csomó üres dobozt nyalábolnék össze. Csak nevettem rajta.
     - Van egy konnektorod a városi könyvtárhoz? - kérdeztem, mire Kutyafuttató megmutatta a fali aljzatot. Zofort belekapcsoltam, és a kis kristályfejemmel játszva leképeztem az adatokat a zsebszámítógépemre. Nem minden ragacsfejû képes ám erre hogy tisztán lehozza az ábrát csak azzal, hogy a megfelelt gondolatot továbbítja a bal fül csatlakozónyitásán át.
     Tartottam egy kis bemutatót keresésbõl Kutyafuttatónak. Tíz percembe került. Tudom az utat a greensborói közkönyvtáron át. Megvannak a jelszavaim minden könyvtároshoz, és amilyen oké vagyok, sejtelmük sincs rólam, amint átgázolok belépõ csatornáikon. A közkönyvtárból azonnal át lehet lépni Raleigh-ba, az észak-karolinai Nyilvántartóba, és onnan már csak egy ugrás az ország akármelyik szövetségi személyi kartotékja. És ez azt jelenti, hogy mire leszállt az éj ama baljóslatú napon, nekünk másolatunk volt Jesse H. Hunt valamennyi okmányáról, a születési anyakönyvi kivonattól és az elsõs bizonyítványtót a kórtörténetéig és a biztosítási jelentésig, ami akkor készült, mikor elõször dolgozott a szövetségieknek.
     Kutyafuttató eleget megtudott, hogy le legyen taglózva.
     - Ha ezt mind meg tudod csinálni - mondja - akkor egyenesek kiszivattyúzhatod a jelszavát is.
     - Nem tehetem, kis tökfejûm - mondom, olyan nyájasan, amennyire bírom. - Úgy képzeld el a szövetségit, mint egy várkastélyt. A személyi anyagok a sáncárokban úszkálnak-van pár alligátor, de azért elég jól elevickélek közöttük. A rázós adatok mélyen le vannak ásva az iszapba. Azokhoz is hozzáférhetsz, de nem úszhatod meg, hogy be ne koszolódj. Ami pedig a jelszavakat illeti - azokat egyenesen a királyné kufferébe dugták.
     - Nincs rendszer, amit ne lehetne kikezdeni - mondja.
     - Ezt valamelyik vizelde falán olvastad? Kutyafuttató, ha a jelszavas rendszert csak egy kicsit is ki lehetne kezdeni, akkor azok az urak, akiknek te el akarod adni a kártyákat, már belülrõl néznének ki ránk, és nem kellene egymilliót feccölniük belé, hogy egy utcai vagánytól szerezzenek tiszta zöldeket.
     A feneség az volt, hogy Kutyafuttatót ugyan lenyûgöztem azzal, amit Jesse H.-rõl összeszedtem, de én akkor se tudtam sokkal többet, mint azelõtt. Ó, képes vagyok én kitalálni néhány jelszót, de hát éppen az a helyzet, hogy ez csak találgatás. Még azt se szúrhattam ki, melyik lenne a legvalószínûbb. Jesse H. ordenáré mód unalmas fütyi volt. Szabvány jó osztályzatok az iskolában, szabvány jó minõsítések a munkában, nyilván a feleségét is szabvány szerint ütötte nyélbe, heti menetrend szerint.
     - Csak nem képzeled, hogy a pipi megszerzi az ujját? - mondom visszataszító gõggel.
     - Te nem ismered a lányt - mondja. - Ha a szövetségi mancsára lenne szükségünk, akkor ötféle mintát szerezne.
     - Te pedig nem ismered ezt az ürgét - mondom én. - Ez a legegyenesebb nyúl a halpiacon. Ez nem fogja megcsalni a feleségét.
     - Bízzál bennem! - mondja Kutyasétáltató. - A lány olyan simán meg fogja szerezni az ujját, hogy H. akkor sem kap észbe, amikor leveszi róla a mintát. Nem hittem neki. Megvan az az adottságom, hogy tudok dolgokat az emberekrõl, és Jesse H. nem volt simlis. Hacsak nem ötévesen kezdte a simlit, ami ugye, felettébb valószínûtlen. Nem zsákolta le az elsõ csinos lányt, aki begerjesztette. Ráadásul esze is volt. A pályája is azt mutatta, hogy mindig a megfelelõ oldalon állt. A megfelelõ emberek láthatóan mind ismerték a nevét. Akarom mondani, nem az a fajta, akinek ha a füle feláll, az esze megáll. Ezt meg is mondtam.
     - Te tényleg egy két lábon járó mûsor vagy- mondja Kutyafuttató. - A jelszavát nem tudod megmondani, de közvetve kitalálod, hogy a Iába van-e fából, vagy a más valamije.
     - Egyik sincs - mondom én. - Kemény a fickó. De ha egy lány odafeni magát hozzá, akkor nem képzeli, hogy azért teszi, mert hallotta hírét az õ fafurulyájának. Azt fogja képzelni, hogy akar tõle valamit, és addig tartja féken, amíg rá nem jön, mi légyen az.
     De Kutyafuttató csak vigyorgott.
     - Hát nem szereztem meg a legjobb Jelszavas Embert a halpiacon? Hát nem az enyém a Ragacs Rezsõ, a csodálatos munkatárs? Az enyém a brill agyvelõ, akit Kristály Kölyöknek hiunak. Vagy nem az enyém?
     - Talán - mondom.
     - Az enyém lesz, vagy megölöm - mondja, miközben több fogat vicsorít rám, mint amennyivel egy föemlõsnek állítólag rendelkeznie kell.
     - Megkaptál - mondom én. - De nehogy azt gondold, hogy megölhetsz. De õ csak nevet.
     - Megkaptalak, és te olyan klassz vagy, és lefogadhatod, hogy lányt is olyat szereztem, aki legalább ugyanennyire érti azt, amit csinál.
     - Nem annyira - mondom én.
     .- Áruld el H. jelszavát, és akkor majd le teszek nyûgözve.
     - Gyors eredményeket akarsz? Akkor menj oda hozzá, és kérd meg, hogy mondja már meg.
     Kutyafuttató nem olyan fickó, aki tudja leplezni, mikor dühös.
     - Gyors eredményeket akarok- mondja. - És ha netán megfordulna a fejemben, hogy te nem tudsz gyors eredményeket szállítani, akkor kihúzom a nyelvedet. Az orrodon át.
     - Ez ám a finom - mondom én. - Mindig akkor hozom a legjobb formámat, amikor egy ügyfél a testi épségemet fenyegeti. Te tényleg érted, hogyan kell a legprímább teljesítményre ösztönözni.
     - Nekem nem kell a legjobb - mondja õ. - Én csak a jelszót akarom. - Elõször találkoznom kell vele - mondom én.
     Felém hajol, úgy, hogy érezhetem a szagát, mert nagyon kifinomult a szaglásom, és én mondom, hogy csurgott belõle a tesztoszteron, amivel arra célok, hogy a hölgyek már a verejtéke szagától úgy maradtak volna.
     - Találkozni? - kérdezi. - Akkor már miért nem arra kérjük, hogy írjon egy álláskeresõ folyamodványt?
     - Olvastam minden folyamodványát - mondom én.
     - Hogy találkozhatna egy magadfajta üvegfejû Mister Szövetségivel? - kérdi õ. - Lefogadom, hogy mindig ugyanazokra a partikra kaptok meghívót.
     - Nem szoktak felnõtt partikra hívogatni - mondom én. - Másrészt viszont a felnõttek nem nagyon törõdnek a magamfajta aranyos kis kölykökkel. Kutyafuttató sóhajtott.
     - Tényleg találkoznod kell vele?
     - Hacsak be nem éred fifti-fifti eséllyel.
     Abban a pillanatban elborul az agya. Leveri az asztalról a poharat, és az összezúzódik a falon, aztán felrúgja az asztalt, én pedig egész idõ alatt azon töröm a fejem, hogyan szabadulhatnék innen ép bõrrel. De nekem csinálja a színházat, ezért sehogy se léphetek le, és szorosan odahajol hozzám, majd beleordítja a képembe:
     - Meg ne halljam még egyszer, hogy fifti-fifti meg negyven a hatvanhoz és tíz közül háromszor! Érted, Ragacs Rezsõ?
     Olyan vagyok, mint a csurgatott méz, mert ez a srác kétszer magasabb és háromszor nehezebb nálam, és én itt nem rúghatok labdába. Szóval azt mondom:
     - De Kutyafuttató, én nem tehetek róla, ha esélyekrõl és százalékokról beszélek. Már elfelejtetted, hogy vertikális vagyok? Nekem üvegcsöveim vannak itt, és azok úgy köpik a százalékokat, ahogy más izzad.
     A homlokára csap a tenyerével.
     - Ez nem éppen egy sétameccs, de te is tudod, és én is tudom, hogy amikor pontos számokat adsz, az is csak egy találgatás valahol. Ugyanúgy nem ismered ennek a kibernetikusnak az esélyeit, mint ahogy én se.
     - Az õ esélyeit nem ismerem, Kutya, de az enyéimet igen. Sajnálom, ha nem tetszik, hogy ilyen precízen fogalmazok, de a kristálymemóriámban megragad minden jelszó, amelyet valaha megszondáztam, ami azt jelenti, hogy három tizedes pontossággal meg tudom adni, beletrafálok-e, miután volt alkalmam találkozni az alannyal; meg tudom mondani, hányszor találok bele, ha csak az; önéletrajzát ismerem; most pedig, hogy nem találkoztam vele, annak alapján, amit tõled kaptam, 48,838 százalék esélyem van, hogy elsõre eltalálom a jelszót, arra pedig, hogy a három próbálkozás közül egy sikerülni fog, az esély 66,667 százalék.
     Ezzel leszállítottam a magas lóról, és ez így volt jó, mert meg kell mondjam, már majdnem összecsináltam magam a pohártöréstõl, asztalborogatástól és a képembe fújt forró lehelettõl. Hátralépett, zsebre dugta a kezét, és nekidõlt a falnak.
     - Akkor hát mégis az igazi Jelszavas Embert választottam - mondja, de nem mosolyog. Igen, szóban visszatáncol, de a tekintetével nem, a tekintete azt mondja, hogy nekem ne villogj, mert átlátok rajtad, kitûnõ polarizált belsõ napszemüvegem van, amely kiszûri a ragyogásodat, hogy tisztán és egyenesen állj elõttem. Sohasem láttam még ilyen szemet. Mintha ismert volna. Engem soha nem ismert senki, és azt hiszem, õ se ismert igazán, de nem csíptem, mikor úgy nézett rám, mintha azt képzelné, hogy ismer, mert az a helyzet, hogy még én se ismertem igazából magamat, és aggasztó volt belegondolni, hogy õ esetleg jobban ismer engem még magamnál is, ha értik, mit akarok mondani.
     - Csak meg kell játszanom az üzletben eltévedt kisfiút - mondom én. - És ha nem az a fajta, aki segít az eltévedt kisfiúknak?
     - Az a fajta, aki hagyja õket sírni?
     - Nem tudom. És ha igen? Akkor mi van? Gondolod, hogy ki tudsz bulizni még egy találkozást?
     - Szóval az eltévedt gyerek az üzletben nem válik be. Akkor összetörhetem a bringámat a bejárati pázsiton. Megpróbálhatok újságokat eladni neki.
     Neki azonban már elõbbre járt az esze.
     - Ami az újságokat illeti, be fogja vágni az ajtót az orrod elõtt, már ha egyáltalán odajön az ajtóhoz: Ami az összetört bringád illeti, neked elment az a kis üveges eszed. A beépített lány épp most dolgozik rajta, de nagyon körmönfontan, mert H. nem az a hetyegõs típus, szóval a lánynak igazi érzelmi kukacot kell tûznie a horogra, mondjuk, hogy most szakított a barátjával, és Mr. Szövetségi az egyetlen váll, amelyen kizokoghatja magát, és hogy milyen boldog asszony a felesége, mert ilyen ember a férje. Ennyit beszed. De ha hirtelen összetöri magát az udvarán egy kisfiú, akkor rögtön azon kezd spekulálni, hogy nincs-e gáz, mert hiszen paranoid, nem igaz? Tudom, hogy paranoid, mert a szövetségieknél csak akkor kapaszkodhat idáig az ember, ha örökösen a háta mögé figyel, és akkor nyírja ki az ellenséget, mikor az még azt se tudja magáról, hogy ellenség. Úgyhogy rögtön gyanítani fogja, hogy át akarják vágni, és akkor mihez fog?
     Tudtam, mire akar kilyukadni Kutyafuttató, így hát hagytam, hogy õ legyen a gyõztes, és kimondtam a szavakat, amelyeket hallani akart.
     - Megváltoztatja minden jelszavát, minden szokását, és egész idõ alatt a háta mögé fog figyelni.
     - Az én kis tervem pedig gajra megy. Fuccs a tiszta zöldeknek.
     És én akkor értettem meg elõször, hogy miért épp ez az utcai vagány, ez a levitézlett strici vágott bele ebbe a melóba. Nem volt vertikális, mint én, és nem volt törtetõ, mint Mr. Szövetségi, és nem volt didije, úgyhogy nem játszhatta el a lány szerepét, de szeme volt a könyökén, füle a térdén, amivel azt akarom mondani, hogy észrevett mindent, amit nem lehetett észrevenni, és aztán új dolgokat agyalt ki, amelyeket nem lehetett észrevenni, és észben tartotta õket. Megérdemelte a negyven százalékát. És egy részt még az én húsz százalékomból is.
     És miközben arra vártunk, hogy a lány betöltse a Jesse karjai közt tátongó fájó ûrt, és megszerezze az ujjlenyomatát, ugyanakkor pedig még mindig azon törtük a fejünket, hogy engem hogy lehetne szõrmentén összehozni vele, sok idõt voltam együtt Kutyafuttatóval. Nem mintha hívott volna, de úgy alakult, hogy reggelente mindig ott lebzseltem az autóbusz útjában, míg föl nem szedett, vagy pedig Bojangle-nél kajáltam, mert õ is odajött, hogy némi kreol csirkét temessen fekélyes bendõjébe. Mindig vigyáztam, hogy meg ne haragítsam, mert egyszer már átvészeltem rettentõ harangját, de õ nem bántott, még ha nem is bánta, hogy rám hozza a szívbajt.
     Még akkor sem rázott le, amikor néhány nap után elkezdtek kísérteni bennünket a kemény és hideg utca szellemei, és ebbe az is beleértendõ, amikor a Hajókuffer azt mondta: "Úgy látom, abbahagytad a kutyafuttatást. Most kisfiúkat futtatsz? Kis homokosokat? Hívjunk ezentúl, Homokfutónak? Vagy saját magadnak tartogatod? Átmentél Fartúróba?" Mindig mondtam, hogy Hajókuffert egyszer még megöli valaki, és lenyúzza a bórét, hogy kocsitetõt csináljon belõle, de Kutyafuttató csak legyintett, és otthagyta. A többség nyomban lerázott volna, mihelyt rájuk kenik, hogy a kisfiúkat szeretik. Kutyus sohase mondta, hogy barátok vagyunk, de nem is köszönt nekem miami módra, ami azt jelenti, hogy nem találtam ott magam a Bermuda-háromszög vizében, amivel azt akarom mondani, hogy nem restellt együtt mutatkozni velem az utcán, ami maga szerint persze nem ér fel egy hatperces kielégüléssel, de nekem olyan volt, mint augusztusban a szellõ. Nem kértem és nem bíztam benne, hogy sokáig eltart, de amíg megvolt, addig élveztem.
     Végül pedig sikerült találkoznom Jesse H.-val, és ez volt a legjobb, amit valaha is kiötlöttem. El is csodálkoztam, hogyhogy nem jutott eszembe hamarabb, de hamarabb nem volt meg nekem Kutyafuttató, hogy mint egy papagáj, feszt azt hajtogassa: "ostoba ötlet", valahányszor kiötlöttem valamit. Mikor végre kiterveltem azt, amire nem mondta, hogy "ostoba ötlet", addigra úgyszólván a fenekén tartottam tisztánlátásom legmélyebb kútjainak. Amivel azt akarom mondani, hogy felmentem száz wattig, mire sikerült a megelégedésére tennem.
     Elõször kiderítettük, ki csõszködik a gyermekek mellett, amikor Jesse H. és Jesséné beruccannak a városba (ami a helybéli Jó Társaság felfogása szerint azt jelenti, hogy végigmennek a sétálóutcán, egyfolytában azon imádkozva, hogy csinálhassanak már valamit, aztán betérnek pipilni a nyilvános klotyóba). Két tinit rendszeresítettek, akik odajártak, és taksa ellenében nem vettek tudomást gyermekeikrõl, mikor azonban ezek a kis drágák máshol voltak elfoglalva, azaz hagyták, hogy egy hamburgerért cserébe valami kicipzárazott ifjú csöcsöréssze és búbolja õket, akkor Hunték felhívták Hubbard mama Gyermekpásztorolóját a forró dróton. Én tehát a lehetõ legóvatosabban beépültem Hubbard mama tiszteletre méltó szervezetébe, kiadván magamat a város és a megye északkeleti részére szakosodott, sajnálatra méltó, tizennégy esztendõs kiskamasznak. Mindez egy hétbe tellett, de Kutya nem sietett. Hamar munka ritkán jó, mondta, ha kapkodunk, valaki észreveszi, utánunk néz, és azzal el is intéz bennünket. Horizontális agya volt a fiúnak.
     És eljött ama gyönyörteljes éjszaka, amikor Hunték elmentek mulatni, és mindkét bejárójuk el volt foglalva a maga gyönyörûségével (nagy mulatságunkra szolgált rábeszélni fiúikat, hogy éppen aznap este cicerélnék õket). Mr. Jesse és Jesséné pedig az utolsó pillanatban tudták meg ezt az újságot, és nem tehettek mást, minthogy felhívták Hubbard mamát, és nem cuki, hogy pont azelõtt egy órával csörgött oda az édes kis Stevie Queen, mármint hogy én, és bejelentette, hogy mégis tud vállalni gyermekõrzést. Ein und ein macht zwei, és Hubbard mama sofõrje máris odafuvarozott a Hunt-ház ajtajához, ahol nemcsak Mr. Szövetségi idvezült arcába tekinthettem föl, de Szövetségíné asszony is megpaskolta aranyos buksimat, aztán részem volt abban az örömben, hogy vacsit készíthettem a szekánt ötéves ifjabb Szövinek és a büdös szájú hároméves Szövikének, Szövikécske pedig, az egyéves (még nem volt emberszabású, és amennyire megítélhettem, nem is fog olyan sokáig élni, hogy valaha az lehessen) húgysavat permetezett orcámba, miközben átpelenkáztam. Mindenki jól érezte magát.
     Hõsies erõfeszítéseimnek hála, a kisdedek elég korán ágyikóba kerültek, én pedig, mint a gyermekcsõszök legaggályosabbika, végigböngésztem a házat betörõk után, és mintegy véletlenül a leghasznosabb információkra bukkantam a kibernetikusról, akinek titkon választott jelszavát kitanulni iparkodtam. Elõször is hajszálat biggyesztett Íróasztala minden fiókjára, hogy ha hajlamos lennék lopni, õ nyomban tudomást szerezzen a fiókjai ellen irányuló, törvényellenes behatolási kísérletrõl. Megtudtam, hogy õ és felesége, noha ugyanazt a fogkrémet használják, külön tárolják minden cuccukat a fürdõszobában, és a férj, nem pedig a hitves vette vállára a megelõzés gondját (amivel ugyan elkésett, gondoltam, miután megismertem gyermekeit.) Persze nem az a fajta volt, aki kenõanyagokkal vagy örömszerzõ bordácskákkal él, hanem csakis állami szabvány, betonkemény gumiharisnyával, amibõl rosszindulatúan arra következtettem, hogy körülbelül annyi élvet lelhet a lepedõn, mint én.
     Összeszedtem mindenféle derûs adatot, amelyek mind elcsépeltek és létfontosságúak voltak. Sohasem tudom, hogy az összegyûjtögetett morzsák közül melyek fognak kapcsolatba lépni egymással barlangjaim legragyogóbb mélységeiben. De még egyszer se kószálhattam olyan nyugodtan egyetlen házban se, mint amikor a jelszó után kutattam. Láttam az üzeneteket, amelyeket a gyerekek hoztak haza az oviból, az újságokat, amelyeket járattak, és egyre inkább rájöttem, hogy Jesse H. Huntnak alig van köze a családjához. Úgy állt az élet tetején, mint egy vízipoloska, anélkül hogy egyszer is bevizezte volna a lábát. Nem azért, mintha közönyös lett volna, hanem mert olyan, de olyan óvatos volt. Mindent megvizsgált, de a rossz végén nézte a mikroszkópot, amitõl minden apró lett, és nagyon távoli. Igen szontyolodott kisfiú voltam, mire véget ért az este, és odasúgtam Szövicskének, hogy ezután is pisiljen bele a férfiarcokba, mert ez az egyetlen módja, hogy észrevétesse magát apukával.
     - És ha haza akar vinni? - kérdezte Kutyafuttató, mire én azt mondtam:
     - Nem akar, ezt sose szokták akarni -, Kutyafuttató azonban így is megszervezte, hogy legyen hova hazamennem, és persze hogy neki volt meg az az isteni szikra, és én voltam az, aki lebõgött. Úgyhogy végül ott ültem a kibernetikusi kocsiban, egy igazi amerikai krehács-kombiban, és õ hazavitt a bérlakásba, ahol Makesz mama várt rám haragosan, és lekapta Mr. Huntot, mert túl késõn hozott haza. És mikor az ajtó bezárult, Makesz mama adott egyet a bazsalynak és a viháncnak, és Kutya is elõslattyogott a hátsó szobából, és azt mondta:
     - Eggyel kevesebb Szívességgel tartozol nekem, Makesz mama. - Mire õ azt mondta:
     - Nem, aranyapám, te tartozol nekem eggyel több szívességgel - és ha hiszi, ha nem, váltottak egy mélyreható, forró csókot. Hitté volna, hogy Makesz mamát így csókolhassa valaki? Kutyafuttató kimeríthetetlen a meglepetésekben.
     - Megtaláltál mindent, ami kall? - kérdezi tõlem.
     - Már táncolnak fölfelé a jelszavak - mondom én -, és holnapra meg fogom álmodni neked a szézámot.
     - Jól jegyezd meg, és ne mondd el! - mondja Kutyafuttató. - Csak akkor akarom hallani a szót, ha megvan az ujj.
     E varázsos perctõl csak néhány óra választott el bennünket, mert a lány akinek a nevét sohasem tudtam, és orcáját sohasem láttam - már másnap bûbájt bocsátott Mr. Szövetségire. Mint Kutyafuttató mondta, ez az ügy nem tûrt epedést. A lány nem csípte ki magát, és megjátszotta, hogy híján van a társasági rutinnak, de olyan rendes kis gépírónõ volt, jelenleg magánélete legmélyebb pontján, mivel idõ elõtti méhirtást szenvedett el szegény gyermek, vagy hogy is mondta Mr. Szövetséginek, és most elveszítette asszonyiságát, ám igazából sohasem is érezte magát nõnek. De Mr. Hunt olyan kedves volt hozzá, heteken át olyan kedves volt, és Kutyafuttató késõbb elmesélte, hogyan zárta be irodája ajtaját, mindössze néhány percre, mint ölelte és csókolgatta a lányt, hogy az nõnek érezhesse magát, és mihelyt ujjbegyei apró nyomokat hagytak az elbájolóan csupasz hátat és kebleket borító, elektromosan feltöltött mûanyag mikrohártyán, a lány ríni kezdett, és a legmélységesebb hálával tájékoztatta Mr. Huntot, hogy nem akarja, hogy õmiatta hûtlen legyen hitveséhez, hogy már úgyis olyan sokat adott neki, amikor kedvesen és megértõen viselkedett vele, és máris sokkal jobban érzi magát, ha arra gondol, hogy egy ilyen férfi képes volt megérinteni õt, holott tudta, hogy nõietlenítették, és most már azt hiszi, lesz önbizalma tovább élni. Rendkívül meggyõzõ színjáték volt, amit úgy kalkuláltak, hogy a forró ujjlenyomatok megszerzése ne taszítsa lelkiismereti válságba Mr. Szövetségit, mert akkor esetleg magába száll, és rögtön megváltoztatja a jelszavait.
     Valamennyi ujjlenyomata több szögbõl is szerepelt a mikrohártyán, Kutya tehát egyetlen éjszakán megbuherálta belsõ emberünknek a mûujjbegyet. A jobb mutatóujjét. Én sajnos rendkívül szkeptikusan szemléltem, mert a kételyek apró lámpái még mindig ott villogtak elmém legmélyeiben.
     - Csak egy ujj?!
     - Csak egy kísérletet tehetünk - mondta Kutyafuttató. - Egyetlenegy próbát. - De ha téved, ha pontatlanul adja meg az elsõ jelszavamat, akkor használhatja a középsõ ujját a második próbálkozáshoz.
     - Mondd csak, kis vertikális édesgyökerem, szerinted Jesse H. Hunt olyan smokk, aki tévedni szokott?
     Amire azt kellett válaszolnom, hogy nem, éle mégis balsejtelmem volt, és balsejtelmeim valamennyien a középsõ ujj szükségszerûségébõl táplálkoztak. De én vertikális vagyok, és nem horizontális, ami azt jelenti, hogy a jelent olyan mélységeiben láthatom, ahogyan óhajtják, de a jövõre nincs rálátásom. Kö szerá, szerá!
     Abból, amit Kutyus mondott, megpróbáltam elképzelni, hogyan reagált Mr. Szövetségi a nászra érett húsra, amelyet szorongatott. Ha nemcsak stíröl, de stummangol is, akkor, azt hiszem, megváltoztatta volna a jelszavát, de mikor a lány azt mondta, hogy nem akarja megrengetni rendíthetetlen erényeit, ez még inkább megerõsítette szabályos, sõt szabványos voltában, és kimondottan ugyanolyan maradt, mint volt, és a jelszót sem változtatta meg. "InvictusXYZrwr", mondtam volt Kutyafuttatónak, mert ez volt az igazi jelszó, amit biztosabban tudtam, mint bármit életemben.
     - Hogy a fenébe hoztad ezt össze? - kérdi õ.
     - Ha tudnám, Kutya, akkor sohasem hibáznék - mondom én. - Még azt se tudom, a valódi velõ csinálja-e, vagy a ragacs. Az adatok lesüllyednek, összekeverednek, aztán pedig feltáncikálnak a szavak, a szézám morzsái.
     - Ja, de mit jelent ez, amit most összehoztál?
     - Invictus egy régi költemény, amit bekeretezve tart az íróasztala fiókjában. A mamájától kapta, amikor még csak leendõ kis szövetségi volt. Az XYZ az õ elképzelése a véletlenszerûségrõl, az rwr pedig a monogramja az elsõ amerikai elnöknek, akit csodált. Nem tudom, most miért választotta ezeket a szavakat. Hat hete másik kódot használt, amiben egy csomó szám volt, és hat hét múlva megint meg fogja változtatni, de most…
     - Hatvan százalék biztos? - kérdezte Kutyus.
     - Most nem mondok százalékokat - mondom én. - Azelõtt sohasem jártam az alanyom fürdõszobájában. De még egyszer se voltam benne ilyen biztos. Csinálhatsz rajtam egy trancsírt, ha nem így van.
     Most, hogy megvolt a jelszó, a beépített fickó mindennap viselte a varázsujjat, és leste, mikor lehet egyedül Mr. Szövetségi irodájában. Már létrehozta az elõzetes állományt, ahogyan rutin kártyakérelmeknél szokás, és eltemette õket saját munkaterületén. Csak az volt hátra, hogy bemenjen, lejelentkezzen mint Mr. Szövetségi, és mihelyt a rendszer elfogadja a nevét és jelszavát és ujját, lehívhatja a dokumentumokat, kiegészítheti õket, aztán egy percen belül távozhat. De annak az egy percnek meg kellett lennie.
     És meg is lett, azon a csodálatos, bûbájos napon. Mr. Szövetséginek megbeszélése volt, titkárnõje csúsztatott, és a beépített ember bevonult, hogy egy teljesen szabályszerû üzenetet hagyjon Huntnak. Odaült a terminál elé, begépelte a nevét és a jelszót, odanyomta a mûujjat, a gép pedig szélesre tárta szépséges lábait, és intett, hogy befelé. Negyven másodperc alatt végigfuttatta az összes anyagot, minden egyes zöldre odanyomta az ujját, aztán kijelentkezett és távozott. Egyetlen jel sem utalt arra, hogy megvolt a balhé. Ment az egész, olajozottan, mint a karikacsapás. Nekünk nem maradt más, mint ülni és várni, hogy a zöld kártyákat kihozza a postás.
     - Kinek fogod eladni? - mondom én.
     - Addig senkinek se kínálom fel, amíg tisztán vannak a kezemben - mondja õ. Mert Kutyafuttató óvatos. Ami történt, az nem azért történt, mert nem volt óvatos.
     Mindennap végigjártuk a tíz helyet, ahova kézbesíteni kellett a borítékokat. Tudtuk, hogy nem érkeznek meg azon a héten - a kormány malmai rendkívül lassan õrölnek. Mindennap egyeztettünk a beépített emberrel, akinek nevét és kinézetét immáron elárulhatom, mert azóta biztosan úgyis megváltoztatta mindkettõt. Minden alkalommal azt mondta, hogy a helyzet változatlan, és igazat mondott, mert a szövetségi roppant borús volt és nagyképû, és egyetlen jellel sem árulta el, hogy sem stimmelne valami. Maga Mr. Hunt se tudta, hogy valami bûzlik kis királyságában.
     És noha semmi néven nevezhetõ okom nem volt rá, én mégis tiszta ideg voltam reggelente, és került az álom minden éjszaka.
     - Úgy járkálsz, mint akinek vécére mehetnékje van - mondja Kutyus, és már amilyen igaza van. Valami baj van, mondom magamnak, valami rettentõ baj van, de nem tudom, mi, akárhogy is érzem, ezért nem mondok semmit, vagy hazudok magamnak, és próbálok okot találni a félelmemre.
     - Ez az én nagy esélyem - mondom -, hogy húsz százalékos gazdag legyek. - Gazdag - mondja õ -, és nemcsak ötödrészt.
     - Akkor te duplán gazdag leszel.
     Õ meg csak vigyorog, mert az az erõs és hallgatag típus.
     - De akkor miért nem adsz el kilencet - kérdem én -, és tartod meg a tizedik zöldet? Akkor meglenne a pénzed és a zölded, hogy mehess, ahova akarsz. De õ csak nevet, és azt mondja:
     - Buta fiú, édes, aranyos, tûfejû, fényagyú kis barátom. Ha valaki meglátja egy magamféle stricinél a zöldet, mindjárt közli a szövetségiekkel, mert tudja, hogy itt nem stimmel valami. Olyan fiúknak, mint én, nem jár a zöld.
     - De nem úgy fogsz öltõzni, mint egy strici - mondom én -, és nem olyan hotelekben szállsz meg.
     - Én ócska strici vagyok - mondja megint -, és akármit aggatok is magamra azon a napon, az akkor is selyemfiús lesz. És akármelyik hotelben szállok meg, az is ócska stricihotel lesz, amíg én benne vagyok.
     - A selyemfiúság nem betegség - mondom én. - Nincs benne sem a mirigyeidben, sem a génjeidben. Ha apukád Kroc lett volna, anyukád pedig egy Iacocca, akkor nem lett volna strici belõled.
     - A lenét nem! - mondja õ. - Csak éppen nívós strici lettem volna, mint mami és papi. Mit képzelsz te, ki kapja a zöld kártyát? Olyat nem adhatsz el az utcán, amelyik nem szûz.
     Úgy gondoltam, hogy nem volt igaza, és most is ugyanúgy gondolom. Ha létezik valaki, aki egy hét alatt magasra tud emelkedni a semmibõl, akkor az Kutyafuttató. Lehet minden és megtehet mindent. Ez az igazság. Vagy legalábbis majdnem minden. Ha mindenre képes lett volna, akkor ez a történet is másképp végzõdött volna. De nem az õ hibája. Hacsak ön nem akarja még azt is felhányni a malacoknak, hogy nem tudnak repülni. Én voltam a vertikális, vagy nem? Hangot kellett volna adnom balsejtelmeimnek, és akkor nem passzoltuk volna el a zöldeket.
     Ott voltak a kezemben, mind a tíz, amikor Kutyafuttató odaszórta õket az ágyra apró lakásában. Örömében akkorákat szökkent, hogy feszt beverte a fejét a plafonba, amitõl a zsindelyek táncolni és ugrálni kezdtek, és poresõ hullt a szobára.
     - Egyet, egyetlenegyet villogtattam meg - mondja õ -, és rögtön egymilliót mondott, és erre azt mondtam, no és ha tíz? Mire õ nevet, és azt mondja, állítsam ki a csekket.
     - Ki kellene próbálni õket - mondom én.
     - Nem próbálhatjuk ki - mondja. - Csak használatban lehet kipróbálni, attól pedig örökre a te ujjlenyomatod és arcod marad meg a memóriájában, és akkor sose tudjuk eladni.
     - Akkor adj el egyet, és gyõzõdj meg róla, hogy tiszta-e.
     - Ezt csak göngyölegben lehet - mondja. - Ha eladok egyet, és õk feltételeznék, hogy több is van, csak visszatartom, hogy felverjem az árát, akkor lehet, hogy már nem kasszírozhatnék a többi kilencért, mert baleset érne, és elveszteném a kicsi bébiket. Még ma este, egyben eladom mind a tizet, és egy életre kiszállok a zöldkártyás bizniszbõl.
     De én még sohasem rettegtem így, mint azon az éjszakán, amikor Kutyafuttató eladta a zöldeket azoknak az édes uraknak, akiket általában Organikus Alvilág néven szokás emlegetni. Fekszem Kutyafuttató ágyán, vacogok és képzelõdöm, mert tudom, hogy most valahol mélyen valami nagyon nagy baj történik, de még mindig nem tudom, micsoda és még mindig nem tudom, miért. Azt hajtogatom magamnak, hogy csak azért félsz, mert neked sohasem jöhet be semmi, mert nem bírod elhinni, hogy valaha is lehet pénzed, és élhetsz biztonságban. Addig mondogatom ezt a szöveget, míg végül magam is elhiszem, hogy hiszem, de nem hiszem igazán, a szívem mélyébõl, úgyhogy megint csak vacogok, és végül elsírom magam, mert a testem még mindig azt hiszi, hogy kilencéves vagyok, és a kilencévesek könnycsatornái nagyon könnyen megnyílnak, nem kell hozzájuk jelszó. Amikor késõ éjszaka beállít Kutyus, azt hiszi, hogy alszom, ezért nem táncol, de csöndesen oson, bár én hallom a táncot a neszezésében, tudom, hogy megvan a pénz, biztonságban a bankban, úgyhogy mikor odahajol felém, megnézni, alszom-e, rászólok:
     - Volna kölcsön egy százasod?
     Akkor megcsap, és nevet és táncol és dalol, és én megpróbálok vele vigadni, azt lefogadhatják, hogy megpróbálom, tudom, hogy örülnöm kellene, de akkor azt mondja:
     - Hát hiszed? Hát hinnéd? - és erre megint sírni kezdek, mire õ átölel, mint az apukák szokták a filmeken, és játékosan hátba vereget, és azt mondja:
     - Meg fogok nõsülni, meg én, talán éppen Makesz mamát veszem el, és örökbe fogadunk, és olyan kis család leszünk, mint Spielberg rendezett volna, lesz igazi pázsitunk is, és hozzá fûnyíró!
     - Én idõsebb vagyok nálad vagy Makesz mamánál - mondom én, de õ csak nevet. Nevet és addig ölelget, míg azt nem hiszi, hogy már semmi bajom. Ne menj haza, mondta akkor éjszaka, de nekem haza kell mennem, mert tudom, hogy úgyis megint sírni fogok félelmemben vagy valamitõl, és nem akarom, hogy azt képzelje, nem tudott kikúrálni. - Nem, kösz - mondom, de õ csak nevet.
     - Maradj itt, Ragacs Rezsõ, és sírd ki magadat, de ne menj haza ma éjszaka! Ma éjszaka nem akarok egyedül lenni, és fix, hogy te sem. - így hát ott aludtam az ágyán, mint egy testvér, õ pedig bokszolt és csiklandozott és csipkedett, és disznó vicceket eregetett meg a szajháiról, és ez volt életem legjobb és legtermészetesebb éjszakája, amit egy igaz baráttal töltöttem el, és tudom, hogy maga nem fogja elhinni a mocskos kis fantáziájával, de senkit se ütöttek nyélbe azon az éjszakán, mert egyikünk se akart örömködni, mert Kutyafuttató egyszerûen csak boldog volt, és azt akarta, hogy én se legyek olyan szomorú.
     És miután elaludt; én olyan rettenetesen szerettem volna tudni, kiknek adta el a zöldeket, hogy felhívhassam õket, és azt mondhassam: "Ne használjátok a zöldeket, mert nem tiszták, Nem tudom, hogyan, nem tudom, miért, de ebben a buliban a szövetségiek is benne vannak, tudom, hogy benne vannak, és ha felhasználjátok a kártyákat, a tenyeretekbe adják a fogaitokat." De hittek volna nekem, ha telefonálok? Õk is óvatosak voltak. Mi másért telt volna egy hétbe? Szóltak az egyik ócska csibésznek, hogy próbálja ki a kártyát, mert akkor kiderül, nincs-e valami gáz vagy simli, és a kártya tisztának bizonyult. Csak akkor adtak át hét kártyát hét nagyokosnak, kettõt pedig eltettek tartalékba. Míg az Organikus Alvilág, a Mindentlátó Szem is úgy passzolta el a kártyákat, mint mi.
     Szerintem Kutyafuttatóban is lehetett egy kis vertikális. Azt hiszem, ugyanúgy tudta, mint én, hogy valami baj van. Ezért egyeztetett folyamatosan a beépített emberrel, mert bizalmatlan volt. Ezért nem költött egy fillért sem a részébõl. Ettük ugyanazt az ócska takarmányt, fizettünk érte azzal, amit én kerestem adattörléssel, vagy ami õrá esett valami nehéz altesti munka bérébõl, és õ mindegyre azt hajtogatta:
     - A gazdagok biztosan finomakat esznek.
     Vagy pedig ha nem is volt vertikális, úgy vélte, igazam van, ha bajt szimatolok. De akármit is gondolt, én egyre csúnyábban éreztem magamat, aztán egy reggel elmentünk a beépített emberhez, és a beépített ember eltûnt.
     Kámforrá vált. Mintha soha nem is létezett volna. A lakását padlótól plafonig kipucolták az új bérlõnek. Odatelefonáltunk a szövetségieknek, és mondták, hogy szabadságon van, ami nem azt jelentette, hogy egy másik házba költözött friss vagyonával, hanem azt, hogy elkapták. Álltunk ott az üres lakásban, abban a lepusztult, üres héderben, amely tízszerte jobb volt minden kéglinél, ahol valaha is laktunk, és Kutyus azt mondta, de halál nyugisan:
     - Mi volt ez? Mit csináltam rosszul? Azt gondoltam, vagyok olyan, mint Hunt, azt gondoltam, nem fogok tévedni ebben a melóban, ebben az egyetlen melóban.
     És ekkor volt az, hogy rájöttem. Nem egy héttel elõbb, nem akkor, amikor még hasznát vehettük volna. Végre tudtam, tudtam, mit csinált Hunt. Jesse Hunt sohasem követett el tévedést. De olyan paranoid volt, hogy hajszálakat ragasztott az asztalára, mert tudni akarta, nem lop-e tõle a bébicsõsz. És ugyanígy, a jelszónál sohasem tévedett véletlenül, hanem csakis szántszándékkal.
     - Minden alkalommal két ujjat használt - mondom Kutyusnak. - Olyan istentelenül elõvigyázatos, hogy elsõre mindig rosszul adja meg a jelszót, és aztán használja a középsõ ujját.
     - És akkor mi van, ha elsõ próbálkozásra sikerül? - Ezt azért mondta, mert nem ismerte annyira a számítógépeket, mint én, aki félig üvegbõl vagyok.
     - Az van, hogy a rendszer ismeri a mintát. Jesse H. olyan precíz, hogy ezen sohasem változtatott, tehát amikor jöttünk mi, és elsõre beletaláltunk, az nyomban bekapcsolta a riasztást. Az én hibám, Kutyus, tudtam, hogy az elhülyülésig paranoid, tudtam, hogy valami baj van, de eddig a percig nem tudtam, mi az, tudnom kellett volna, ne haragudj, nem lett volna szabad belevenned, ne haragudj, hallgatnod kellett volna rám, mikor mondtam, hogy valami baj van, tudnom kellett volna, ne haragudj!
     Mit tettem Kutyussal, pedig soha eszembe nem jutott volna ezt tenni vele. Mit tettem! Rájöhettem volna, egész idõ alatt itt volt a kis üvegfejemben, de nem, csak akkor találtam ki, mikor már túl késõ volt. Talán, mert nem akartam rágondolni, talán, mert szerettem volna, ha tévednék a zöld kártyákkal kapcsolatban, de akárhogy volt is, most már megesett, és nem én vagyok a római pápa a puccos trónján, amivel azt akarom mondani, hogy nem lehetek okosabb magamnál.
     Kutya azonnal felhívta az Ordas Alvilág urait, hogy figyelmeztesse õket, de én addigra bekapcsoltam a könyvtárba, és szívtam az adatokat, amilyen gyorsan bírtam, és már tudtam, hogy semmi értelme, meg addigra elkapták a hét nagyágyút és a nimolé elõkóstolót, és jó szorosan bebálázták õket kártyával elkövetett visszaélés mián.
     És amit akkor mondtak Kutyafuttatónak a telefonba, attól minden olyan világos lett, mint a vakablak.
     - Végünk van - mondja Kutyus.
     - Majd lenyugszanak idõvel - mondom én.
     - Soha - mondja õ. - Semmi esély, ezt sohase bocsátják meg, még ha tudják is az igazságot, mert azt nézd, milyen neveket tápláltak be a kártyákba, úgy tûnik, a legnagyobb halakét, akik egyáltalán léteznek, azokét a fõmuftikét, akik megvásárolják a kis országok elnökeit, és megvágják az olyan polipokat is, mint az ITT meg a Shell, és nyugodtan ölhetnek, mert nyugodtan lefalcolhatnak utána. Most pedig ott ülnek a hûvösön, a fejükben a szervezet egész életrajzával, és fütyülnek rá, hogy mi szándékosan csináltuk-e vagy sem. Most fáj nekik, és csak egy módját tudják, hogyan szabadulhatnának a fájdalomtól: úgy, ha átpasszolják másoknak. Azok pedig mi vagyunk. Azt akarják, hogy nekünk fájjon, méghozzá komiszul fájjon, és jó sokáig.
     Még sohasem láttam Kutyát ilyen rémültnek. Kizárólag ezért volt, hogy magunktól mentünk el a szövetségiekhez. Nem akartunk mi mószerolni, de szükségünk volt a védelmükre, ez maradt az egyetlen reményünk. Tehát felajánlottuk, hogy tanúsítjuk, hogyan csináltuk, nem azért, hogy futni hagyjanak, hanem csak változtassák meg a személyazonosságunkat, aztán dugjanak be valami biztonságos dutyiba, hogy leülhessük a büntetést, aztán élve szabadulhassunk. Mi csak ennyit szerettünk volna.
     De a szövetségiek kinevettek. Már ott volt nekik a belsõ fickó, neki járt a mentesség a tanúskodásért.
     - Nincs szükségünk rátok - mondják nekünk -, és nem érdekel, börtönbe kerültök-e, vagy sem. Nekünk a nagyhalak kellettek.
     - Ha maguk elengednek bennünket- mondja Kutyus-, akkor azok azt fogják hinni, hogy átejtettük õket.
     - Ne nevettessetek! - mondják a szövetségiek. - Méghogy mi közösködnénk ilyen csürhével, mint ti? Azok tudják, hogy mi sohasem süllyednénk ilyen mélyre.
     - Tõlünk vásárolták - mondja Kutyus. - Ha nekik elég nagyok vagyunk, akkor elég nagyon leszünk a szerveknek is.
     - Hát hinné? - mondja az egyik szövetségi a beosztott tisztjének. - Ezek a vicces fiúk azon könyörögnek, hogy ültessük le õket. Hát jól figyeljetek ide, vicces fiúk, az még nem fordult meg a fejetekben, hogy esetleg nem akarnánk etetni benneteket az adófizetõk pénzébõl? Egyébként is mi csak idõt tudnánk adni nektek, de az utcán másfélszer annyi idõt kaptok a srácoktól, és nekünk nem kerül egy vasunkba se.
     Így hát mit tehettünk volna? Kutyus egész olyan, mintha lecsapolták volna a vérét, olyan fehér. És azt mondja, mikor jövünk kifelé a szövetségiek épületébõl: ,
     - Hát most megtudjuk, milyen a meghalás. Én pedig azt mondom neki:
     - Kutya, egyelõre még nem dugták a szádba a pisztolyt, és nem borotvázták meg a szemedet. Még lélegzünk, még van lábunk, úgyhogy pattanjunk meg innen.
     - Pattanjunk) - mondja ó. - Hova pattanjunk Greensboróból, üvegfej, neki a fáknak?
     - És? - mondom én. - Majd rákapcsolok, és lefejek minden szükséges adatot arról, hogy hogyan kell megélni az erdõben. Rengeteg még odakint a lakatlan hely. Mit képzelsz te, hát hol terem a marihuána?
     - Én városi srác vagyok - mondja ó. - Én városi sráci vagyok. - Már odakint állunk a ház elõtt, és õ nézeget körbe-körbe. - A városban van sanszom. A város ismerem.
     - New Yorkban vagy Dallasban talán - mondom én -, de Greensboro túl kicsi, még félmilliós sincs, itt nem vegyülhetsz el eléggé.
     - Ja, igen - mondja, és még mindig nézeget körbe. - Ez most már egyébként se a te dolgod, Ragacs Rezsõ. Nem téged hibáztatnak, hanem engem.
     - De az én hibám - mondom én -, és én ott leszek melletted, hogy megmondjam nekik.
     - Gondolod, hogy majd leállnak és odafigyelnek? - kérdi õ.
     - Majd hagyom, hogy beoltsanak nyelvoldóval, és akkor tudni fogják, hogy az igazat mondom.
     - Itt senki sem hibás - mondja ó. - Egyébként is nagy ívben leszarom, hogy ki a hibás. Te tiszta vagy, de ha velem maradsz, akkor te is csupa sár leszel. Nincs rád szûkségem, és fix, hogy neked sincs szükséged rám. A dalnak vége. Passz! Fújhatjuk.
     De én nem bírok így tenni. Mint ahogy õ se bírta tovább a kutyafuttatást, én se bírok egyszerûen csak olajra lépni, és hagyni, hogy õ vigye el a balhét az én hibámért.
     - Tudják, hogy én voltam a Jelszavas Embered - mondom. - Nekem is utánam vetik magukat.
     - Talán egy kis darabig, Ragacs Rezsõ. De ha átutalod a húsz százalékodat Fakabátékhoz, a Kis Szívem Alosztálynak; akkor nem szívóznak a visszafizetéssel, és ha aztán meglapulsz még egy hétig, akkor teljesen elfeledkeznek rólad.
     Igaza van, de engem ez nem érdekel.
     - Én is benne voltam húsz százalékig a gazdagságban - mondom. - Úgyhogy a lekvárban is benne vagyok ötven százalékig.
     És ekkor hirtelen meglátja, amit keresett.
     - Megjöttek a patkányok, Ragacs Rezsõ, akiket értem küldtek, hogy szedjenek le. Abban a Mercedesben.
     - Nézek, de csak a pilácsokat látom. Aztán hátba taszajt, amitõl egyenesen lerepülök a tornácról, be a bokrok közé, és mire elékecmergek, Kutyának nyoma veszett. Egy percig még pipás is vagyok rá, mert összekaristoltak a bokrok, aztán észbe kapok, hogy így takarított el az útból, nehogy lelõjenek vagy feltrancsírozzanak vagy kiégessenek, vagy mit tudom én, milyen módját agyalták ki a bosszúállásnak.
     (kattints a folytatásra)

az F451 sci-fi gyűjteményből