- Miért vág olyan képet a nagymami, mintha haragudna rád? - kérdeztem Nagyapótól.
Nagyapó rám nézett.
- Milyen képet, Kiskomám?
- Hát csak úgy magában, a fejében; például, mintha lusta volnál, meg aztán mintha valami rosszat akarna neked.
Nagyapó szeme tágra nyílik. Jó ideig nézeget, majd azt mondja:
- Eredj a sapkádért, Kiskomám. Járunk egyet.
Amíg az országutat el nem értük és Watchorn úr kukoricatábláját el nem hagytuk, Nagyapó meg sem mukkant. Mögötte mentem, számoltam a kis kerek lyukakat, amelyeket falába hagyott a porhanyós talajon. Végre Nagyapó megállt.
- Máskor is előfordult már, hogy képeket láttál valakinek a fejében? - kérdezte.
- De hiszen én mindig is látok - feleltem. - Te nem?
- Nem - válaszolta Nagyapó kis szünet után. - És más sem. Bizonyosan te vagy az egyetlen kisfiú, aki ilyen képességgel áldatott meg.
- Szerinted baj?
- Nem - feleli Nagyapó -, nagyon is jó. De emlékszel, mit mondtam neked egyszer? Hogy az emberek nem szeretik azt, aki nem olyan, mint a többi. Nahát, igazán különleges szerencse, hogy belelátsz az emberek fejébe, de ha tudomást szereznének erről a képességedről, haragudnának rád. Éppen ezért, maradjon köztünk.
Nagyon örültem, hogy Nagyapó figyelmeztetett, mert ő mindig tudja, mi a leghelyesebb. A Kiskomája vagyok. Őt szeretem a legjobban a világon. Amikor a többi fiú csúfol, és Golyós Joe-nak nevez, odamegyek Nagyapóhoz, ő meg mókás történeteket mesél, jókat nevetek rajtuk.
Emlékszem arra is, amikor először mondta, hogy az emberek gyűlölik azokat, akik nem olyanok, mint a többi. Megkérdeztem tőle, miért nevez a többi gyerek Golyós Joe-nak, és miért csúfolódik velem.
- Hát tudod - felelte komótosan -, a papád Uncle Samnek dolgozott egy hatalmas épületben, ahol olyasmit gyártanak, amit a kormány titokban akar tartani. Aztán a papád beteg lett, ott kapott valami nyavalyát. Később Isten magához szólította. Azután Isten a mamádat is magához szólította, amikor teveled ajándékozta meg. Most pedig a mi kicsi unokánk vagy, a Nagymamié meg az enyém. És mert te nem olyan vagy, mint a többi kisfiú, hát irigyelnek. Úgyhogy, a te helyedben én nem is játszanék velük, ha bosszantanak. Csak azt nem szabad kimutatnod, hogy félsz tőlük. Mindenesetre a Nagyapónak mindig is az ő kicsi Joe-ja maradsz.
Nagyon szeretem Nagyapót…
Tovább mentünk, egészen Fayette-ig. Ott bementünk Carl Van üzletébe. Nagyapó leült a nagy vaskályha mellé egy székre, én pedig az egészséges térdére telepedtem. A kályha biztosan szörnyű régi volt, mert az ajtaján nagy vasbetűkkel ez állt: 1926.
- Mondd el, milyen képeket látsz a Van úr fejében - súgta a fülembe Nagyapó -, de vigyázz, meg ne hallja!
- Halászhajók képét látom, amelyek befutnak a kikötőbe - mondtam. - És látom, amint Jack La Salle-lal beszél és fizet neki a halért. Most összezavarodnak a képek. Jeges ládákba rakja a halat; de olyan képeket is látok, ahol templomban van. Jack La Salle is vele van, meg Margaret, Van úr nővére; hosszú ruhát visel és Jack mellett áll.
- Most éppen arra gondolt, hogy Jack La Salle hamarosan elveszi Margaretet - mondta Nagyapó. - És ezenkívül még mire gondol?
- Most olyan gyorsan peregnek a képek, hogy nem tudok mindent elmondani - válaszoltam.
Az üzletbe Lawrence St. Ours lépett be, Nagyapó arra kért, hogy olvassam ki, mire gondol.
Belenéztem a fejébe.
- Saját magáról látok képeket, egy kocsi kormánya előtt ül, kenyeret, füstölt szalonnát fog venni: szénakazlat rak a farmján és… - Kénytelen voltam abbahagyni. - Olyan gyorsan peregnek a képek, hogy már semmit sem tudok kiolvasni - mondtam Nagyapónak. - A legtöbbször zavarosak a képek. Általában mindig ilyesmi van az emberek fejében.
- Ahelyett, hogy lefested a képeket, meg kellene próbálnod megmagyarázni őket, ha tudod - kért Nagyapó. Meg is próbáltam, de nagyon nehéz volt, és nagyon hamar kifáradtam; ekkor Nagyapóval együtt kijöttünk az üzletből, és hazamentünk.
Másnap reggel Nagyapó a hangárba vitt és azt mondta:
- Lássuk csak, hányadán állunk.
Mindenfélét próbált csináltatni velem, például felemelni valamit, anélkül, hogy hozzáérnék, vagy megkísérelném, hogy elzavarjam a csirkéket, miközben a fejemben szaladó csirkék képét idézem fel, és átviszem rájuk. De semmi sem sikerült. Egy idő után azt mondta:
- Menjünk vissza az üzletbe.
Ettől fogva csaknem minden nap elmentünk az üzletbe.
Olykor egyszerűen csak mászkáltunk Fayette-ben és Nagyapó gyakoroltatta velem: magyarázzam meg az emberek fejében lejátszódó képeket, ahelyett, hogy csak leírom őket. Néha nagyon jól sikerült. Ilyenkor édességet vagy fagylaltot vett Nagyapó. Egy napon, amikor Mears úr mögött mentünk, és amikor elmondtam Nagyapónak, hogy mit látok a Mears úr fejében, az úttesten St. Ours haladt el a kocsiján.
- Mears úr fejében olyan képeket látok, amelyeken Mears úr húst ad a St. Ours úr kutyájának, a kutya megdöglik, miután egy darabig keservesen vonszolta magát - meséltem Nagyapónak.
Nagyapót nagyon felajzotta, amit mondtam. Megkért:
- Nagyon jól figyelj és mindent olvass ki erről a dologról, amit csak tudsz.
Meg is tettem. Nagyapó nagyon elégedettnek látszott. Ezúttal nagy tábla csokoládét vett. És én a csokoládét szeretem a legjobban. Mivel rengeteg olyasmit olvastam ki az emberek fejéből, ami ínyére volt, most már csaknem minden nap vett nekem édességet.
Úgy vettem észre, Nagyapónak mostanában mindig van pénze; már nem nyaggatta folyton Nagymamit, hogy adjon neki, mint azelőtt. Nagymami nagyon szerette volna tudni, honnan van neki ennyi pénze. De ő csak a szokásos félmosolyával válaszolt: elhúzta a szája jobb sarkát, és csak hallgatott. A városban a legtöbb ember már nem szerette úgy Nagyapót, mint valaha. Amikor találkoztunk valakivel, dühös képeket láttam a fejében.
Olykor, ha az üzletben voltunk, Vanné asszony odajött hozzám és beszélgettünk. Nagyon kedves volt. De csupa szomorú képet láttam a fejében, s előfordult, hogy köhögési roham fogta el, ilyenkor a szájára szorította a zsebkendőjét.
Ilyenkor Van úr is nagyon elszomorodott, s képeiben Vanné asszonyt halottnak láttam, koporsóban, mély gödörbe temették, a földbe. Van úr is nagyon kedves ember volt. Piskótát meg aprósüteményt adott, sőt időnként még egy-egy vékony szelet sajtot is.
Egyik este Nagyapó vásárolt egyet-mást és a kezemet fogta, miközben Van úr egy dobozba rakta a vásárolt holmit, én pedig azt láttam, hogy Van úr az escanabai bankra gondol, ahol csekket akar beváltani; a bankos nagy köteg pénzt nyújt át neki.
Elmondtam Nagyapónak; de Van úr odajött hozzánk, s akkor elhallgattam, ahogyan Nagyapó meghagyta. Van úr fütyörészett, s én láttam a fejében azokat a képeket, amelyeken a feleségének pénzt ad. Az. asszony vonatra száll és olyan vidékre utazik, ahol mindig süt a nap; és többé nem köhög, és már egyáltalán nem is sovány. Van úr fejében a felesége igazán csinos volt. Nem olyan nagy orrú, mint a valóságban.
Amikor visszamentünk a kocsihoz, láttam, hogy Nagyapó majd kibújik a bőréből. Megkérdezte, hova tette Van úr a pénzt, amit az escanabai bankból hozott.
Nem akartam megmondani neki, mert gonosz képeket láttam a fejében: elvette a Van úr pénzét. De olyan erősen megszorította a karomat, hogy sírva fakadtam. Most először fordult elő, hogy Nagyapó bántott.
- Miért sírsz? - kérdezte tajtékozva.
- Nem akarom, hogy elvedd Van úr pénzét - mondtam neki.
Nagyapó eleresztett, és egy ideig meg sem mukkant.
- Előfordulhat, hogy nem igaz, amit azokon a képeken látsz - mondta később. - Te is jól tudod. - Elővette kék zsebkendőjét és azt mondta, fújjam ki az orrom. - Például, Nagymami fejében olyan képeket látsz, amelyeken bántani akar engem, pedig jól tudod, hogy sohasem tesz ilyet. Ezek a képek tehát nem igazak. Az ilyesmit képzeletnek nevezik.
- De azok a képek, amelyeket a te fejedben látok, nagyon csúnyák! Félek tőled! - mondtam neki.
- Mindannyiunk fejében megfordulnak csúnya képek, de nem számít - mondta Nagyapó. - Emlékezz csak vissza, mit mondtál például a múlt vasárnap, amikor az egész almás lepényt meg akartad enni. Akkor neked is biztosan ilyen képek voltak a fejedben. Mégsem szóltál egy szót sem, mert tudtad, hogy Nagymaminak meg nekem is kell ennünk egy kicsit.
Csakugyan azt hiszem, hogy Nagyapó a világon mindenre tud magyarázatot. Ezért aztán végül is megmondtam neki, hova rejtette a pénzét Van úr, egy sárga cukrosdoboz alá. Nagyapó mosolygott és beindította a motort. Amíg lassan kellett mennünk, átengedte a kormányt.
- Ki az én Kiskomám? - kérdezte.
- Én - válaszoltam nevetve, boldogan.
Amikor másnap reggel felkeltem, Nagyapó már elment hazulról. Visszamentem a hangárba és játszani kezdtem. Szeggel kilyuggattam egy csomó konzervdobozt, ahogy Nagyapó mutatta; kavicsból lépcsőt építettem, és minden fokra egy-egy dobozt tettem. A legfelső dobozba vizet töltöttem, a lyukon keresztül lefolyt az alatta levőbe, egészen a legalsóig.
Amikor a kocsi begördült az udvarra, meghallottam és éppen akkor értem a hangár másik oldalára, amikor Nagyapó felment a házba vezető lépcsőn. Fairportból jött, ahol nagy áruház is van. Rengeteg mindent vett, az ölében vitte be. Először nagyon megörültem, mert nekem is vett valamit. De aztán láttam a csúnya képeket, amelyek elkeveredtek a szépekkel - láttam, amint Nagyapó betöri a Van úr üzletének ablakát a sötétben, és valamit elvesz a sárga cukrosdoboz alól.
- Azt ígérted, hogy nem fogod elvenni a Van úr pénzét. És mégis megtetted!
- Csitt! - intett le Nagyapó. A tornácra rakta a csomagjait, leült és az ölébe vett. Mélyet sóhajtott, majd azt mondta: - Emlékszel, mit mondtam neked a képzeletről, Kiskomám? Jól tudod hát, nem kell minden képben hinned, amit látsz. Ide figyelj, ugye te vagy a te Nagyapód Kiskomája, kérlek, ígérd meg, hogy senki másnak nem mondod el, amit látsz: akkor én elmondom neked, melyik kép igaz, melyik nem. Megígéred?
Megígértem, és akkor Nagyapó kibontotta az egyik csomagot. Két vadonatúj pisztolyt vett elő, meg egy derékszíjat, kettős tokkal a pisztolyoknak; fölém hajolt és felcsatolta.
- Akár egy igazi cowboy! - mondta.
Összevissza csókoltam és gyorsan visszamentem a hangárba, hogy megöljem a tolvajokat.
Délután idegen kocsi gördült az udvarba.
Van úr meg két jelvényes ember szállt ki belőle. Van úr borzasztó dühös volt.
- A pénzért jöttünk, Bill - mondta.
Nagyapó halottsápadt lett. Félt, de magabiztosan kérdezte:
- Hát ez meg miféle cirkusz?
- Nagyon jól tudod, Bill - mondta Van úr. - Láttak, amikor belopóztál az üzletbe. Jobban tennéd, ha mindent bevallanál.
- Mondtam már, azt sem tudom, miről beszélsz - mondta Nagyapó.
Sebtében körülpillantott. Meglátott, odajött hozzám.
- Hát szabad ilyesmit mondani a gyerek előtt? - kérdezte. Kézen fogott. - Gyere, Kiskomám. Menjünk be.
- Egy pillanat - szólalt meg a kövérebbik rendőr -, néhány kérdést kell feltennünk.
Nagyapó úgy tett, mintha leporolná a nadrágomat.
- Látott valaki, amikor elvettem a pénzt, Kiskomám? - kérdezte halkan.
- Nem - feleltem, bár nem nagyon értettem, miről van szó pontosan. - Van úr csak úgy tesz, mintha te vetted volna el, de semmit sem tud.
- Jól van, kisfiam! - mondta Nagyapó, és gyengéden megveregette a fejem. - Most eredj be a házba.
Megfordult és visszament a három emberhez, műlábával kopogva a földön; én persze nem mentem be a házba.
- Akkor hát járjunk a végére - mondta Nagyapó dühösen, összehúzva szemöldökét. - Nem tudsz behúzni ezzel a falszöveggel, Van. Pakolj ki a mondókáddal, és aztán tűnj el!
Van úr nagyon elszomorodott, a válla meggörnyedt. Láttam a fejében a halott és a nagy gödörbe tett Vanné asszony képét. Annyira bántott a dolog, hogy nem bírtam tovább, felkiáltottam:
- Mondd meg neki, hogy a pénz a kocsi ülése alatt van! Könyörgök neked, Nagyapó! Add vissza a pénzét!
Senki nem szólt egy árva szót sem; felém fordultak és csak néztek. Senki meg sem moccant. Odafutottam Nagyapóhoz, a köpönyege alá bújtam és sírva fakadtam. Nem bírtam megállni.
Nagyapó!
Szörnyű képeket láttam a fejében. Alig bírtam elviselni őket. És a képek közül a legszörnyűbb… az enyém volt.
Ekkor aztán minden könnyemet kisírtam.
(Szoboszlai Margit fordítása)
(Magyar Ifjúság)
Nagyapó rám nézett.
- Milyen képet, Kiskomám?
- Hát csak úgy magában, a fejében; például, mintha lusta volnál, meg aztán mintha valami rosszat akarna neked.
Nagyapó szeme tágra nyílik. Jó ideig nézeget, majd azt mondja:
- Eredj a sapkádért, Kiskomám. Járunk egyet.
Amíg az országutat el nem értük és Watchorn úr kukoricatábláját el nem hagytuk, Nagyapó meg sem mukkant. Mögötte mentem, számoltam a kis kerek lyukakat, amelyeket falába hagyott a porhanyós talajon. Végre Nagyapó megállt.
- Máskor is előfordult már, hogy képeket láttál valakinek a fejében? - kérdezte.
- De hiszen én mindig is látok - feleltem. - Te nem?
- Nem - válaszolta Nagyapó kis szünet után. - És más sem. Bizonyosan te vagy az egyetlen kisfiú, aki ilyen képességgel áldatott meg.
- Szerinted baj?
- Nem - feleli Nagyapó -, nagyon is jó. De emlékszel, mit mondtam neked egyszer? Hogy az emberek nem szeretik azt, aki nem olyan, mint a többi. Nahát, igazán különleges szerencse, hogy belelátsz az emberek fejébe, de ha tudomást szereznének erről a képességedről, haragudnának rád. Éppen ezért, maradjon köztünk.
Nagyon örültem, hogy Nagyapó figyelmeztetett, mert ő mindig tudja, mi a leghelyesebb. A Kiskomája vagyok. Őt szeretem a legjobban a világon. Amikor a többi fiú csúfol, és Golyós Joe-nak nevez, odamegyek Nagyapóhoz, ő meg mókás történeteket mesél, jókat nevetek rajtuk.
Emlékszem arra is, amikor először mondta, hogy az emberek gyűlölik azokat, akik nem olyanok, mint a többi. Megkérdeztem tőle, miért nevez a többi gyerek Golyós Joe-nak, és miért csúfolódik velem.
- Hát tudod - felelte komótosan -, a papád Uncle Samnek dolgozott egy hatalmas épületben, ahol olyasmit gyártanak, amit a kormány titokban akar tartani. Aztán a papád beteg lett, ott kapott valami nyavalyát. Később Isten magához szólította. Azután Isten a mamádat is magához szólította, amikor teveled ajándékozta meg. Most pedig a mi kicsi unokánk vagy, a Nagymamié meg az enyém. És mert te nem olyan vagy, mint a többi kisfiú, hát irigyelnek. Úgyhogy, a te helyedben én nem is játszanék velük, ha bosszantanak. Csak azt nem szabad kimutatnod, hogy félsz tőlük. Mindenesetre a Nagyapónak mindig is az ő kicsi Joe-ja maradsz.
Nagyon szeretem Nagyapót…
Tovább mentünk, egészen Fayette-ig. Ott bementünk Carl Van üzletébe. Nagyapó leült a nagy vaskályha mellé egy székre, én pedig az egészséges térdére telepedtem. A kályha biztosan szörnyű régi volt, mert az ajtaján nagy vasbetűkkel ez állt: 1926.
- Mondd el, milyen képeket látsz a Van úr fejében - súgta a fülembe Nagyapó -, de vigyázz, meg ne hallja!
- Halászhajók képét látom, amelyek befutnak a kikötőbe - mondtam. - És látom, amint Jack La Salle-lal beszél és fizet neki a halért. Most összezavarodnak a képek. Jeges ládákba rakja a halat; de olyan képeket is látok, ahol templomban van. Jack La Salle is vele van, meg Margaret, Van úr nővére; hosszú ruhát visel és Jack mellett áll.
- Most éppen arra gondolt, hogy Jack La Salle hamarosan elveszi Margaretet - mondta Nagyapó. - És ezenkívül még mire gondol?
- Most olyan gyorsan peregnek a képek, hogy nem tudok mindent elmondani - válaszoltam.
Az üzletbe Lawrence St. Ours lépett be, Nagyapó arra kért, hogy olvassam ki, mire gondol.
Belenéztem a fejébe.
- Saját magáról látok képeket, egy kocsi kormánya előtt ül, kenyeret, füstölt szalonnát fog venni: szénakazlat rak a farmján és… - Kénytelen voltam abbahagyni. - Olyan gyorsan peregnek a képek, hogy már semmit sem tudok kiolvasni - mondtam Nagyapónak. - A legtöbbször zavarosak a képek. Általában mindig ilyesmi van az emberek fejében.
- Ahelyett, hogy lefested a képeket, meg kellene próbálnod megmagyarázni őket, ha tudod - kért Nagyapó. Meg is próbáltam, de nagyon nehéz volt, és nagyon hamar kifáradtam; ekkor Nagyapóval együtt kijöttünk az üzletből, és hazamentünk.
Másnap reggel Nagyapó a hangárba vitt és azt mondta:
- Lássuk csak, hányadán állunk.
Mindenfélét próbált csináltatni velem, például felemelni valamit, anélkül, hogy hozzáérnék, vagy megkísérelném, hogy elzavarjam a csirkéket, miközben a fejemben szaladó csirkék képét idézem fel, és átviszem rájuk. De semmi sem sikerült. Egy idő után azt mondta:
- Menjünk vissza az üzletbe.
Ettől fogva csaknem minden nap elmentünk az üzletbe.
Olykor egyszerűen csak mászkáltunk Fayette-ben és Nagyapó gyakoroltatta velem: magyarázzam meg az emberek fejében lejátszódó képeket, ahelyett, hogy csak leírom őket. Néha nagyon jól sikerült. Ilyenkor édességet vagy fagylaltot vett Nagyapó. Egy napon, amikor Mears úr mögött mentünk, és amikor elmondtam Nagyapónak, hogy mit látok a Mears úr fejében, az úttesten St. Ours haladt el a kocsiján.
- Mears úr fejében olyan képeket látok, amelyeken Mears úr húst ad a St. Ours úr kutyájának, a kutya megdöglik, miután egy darabig keservesen vonszolta magát - meséltem Nagyapónak.
Nagyapót nagyon felajzotta, amit mondtam. Megkért:
- Nagyon jól figyelj és mindent olvass ki erről a dologról, amit csak tudsz.
Meg is tettem. Nagyapó nagyon elégedettnek látszott. Ezúttal nagy tábla csokoládét vett. És én a csokoládét szeretem a legjobban. Mivel rengeteg olyasmit olvastam ki az emberek fejéből, ami ínyére volt, most már csaknem minden nap vett nekem édességet.
Úgy vettem észre, Nagyapónak mostanában mindig van pénze; már nem nyaggatta folyton Nagymamit, hogy adjon neki, mint azelőtt. Nagymami nagyon szerette volna tudni, honnan van neki ennyi pénze. De ő csak a szokásos félmosolyával válaszolt: elhúzta a szája jobb sarkát, és csak hallgatott. A városban a legtöbb ember már nem szerette úgy Nagyapót, mint valaha. Amikor találkoztunk valakivel, dühös képeket láttam a fejében.
Olykor, ha az üzletben voltunk, Vanné asszony odajött hozzám és beszélgettünk. Nagyon kedves volt. De csupa szomorú képet láttam a fejében, s előfordult, hogy köhögési roham fogta el, ilyenkor a szájára szorította a zsebkendőjét.
Ilyenkor Van úr is nagyon elszomorodott, s képeiben Vanné asszonyt halottnak láttam, koporsóban, mély gödörbe temették, a földbe. Van úr is nagyon kedves ember volt. Piskótát meg aprósüteményt adott, sőt időnként még egy-egy vékony szelet sajtot is.
Egyik este Nagyapó vásárolt egyet-mást és a kezemet fogta, miközben Van úr egy dobozba rakta a vásárolt holmit, én pedig azt láttam, hogy Van úr az escanabai bankra gondol, ahol csekket akar beváltani; a bankos nagy köteg pénzt nyújt át neki.
Elmondtam Nagyapónak; de Van úr odajött hozzánk, s akkor elhallgattam, ahogyan Nagyapó meghagyta. Van úr fütyörészett, s én láttam a fejében azokat a képeket, amelyeken a feleségének pénzt ad. Az. asszony vonatra száll és olyan vidékre utazik, ahol mindig süt a nap; és többé nem köhög, és már egyáltalán nem is sovány. Van úr fejében a felesége igazán csinos volt. Nem olyan nagy orrú, mint a valóságban.
Amikor visszamentünk a kocsihoz, láttam, hogy Nagyapó majd kibújik a bőréből. Megkérdezte, hova tette Van úr a pénzt, amit az escanabai bankból hozott.
Nem akartam megmondani neki, mert gonosz képeket láttam a fejében: elvette a Van úr pénzét. De olyan erősen megszorította a karomat, hogy sírva fakadtam. Most először fordult elő, hogy Nagyapó bántott.
- Miért sírsz? - kérdezte tajtékozva.
- Nem akarom, hogy elvedd Van úr pénzét - mondtam neki.
Nagyapó eleresztett, és egy ideig meg sem mukkant.
- Előfordulhat, hogy nem igaz, amit azokon a képeken látsz - mondta később. - Te is jól tudod. - Elővette kék zsebkendőjét és azt mondta, fújjam ki az orrom. - Például, Nagymami fejében olyan képeket látsz, amelyeken bántani akar engem, pedig jól tudod, hogy sohasem tesz ilyet. Ezek a képek tehát nem igazak. Az ilyesmit képzeletnek nevezik.
- De azok a képek, amelyeket a te fejedben látok, nagyon csúnyák! Félek tőled! - mondtam neki.
- Mindannyiunk fejében megfordulnak csúnya képek, de nem számít - mondta Nagyapó. - Emlékezz csak vissza, mit mondtál például a múlt vasárnap, amikor az egész almás lepényt meg akartad enni. Akkor neked is biztosan ilyen képek voltak a fejedben. Mégsem szóltál egy szót sem, mert tudtad, hogy Nagymaminak meg nekem is kell ennünk egy kicsit.
Csakugyan azt hiszem, hogy Nagyapó a világon mindenre tud magyarázatot. Ezért aztán végül is megmondtam neki, hova rejtette a pénzét Van úr, egy sárga cukrosdoboz alá. Nagyapó mosolygott és beindította a motort. Amíg lassan kellett mennünk, átengedte a kormányt.
- Ki az én Kiskomám? - kérdezte.
- Én - válaszoltam nevetve, boldogan.
Amikor másnap reggel felkeltem, Nagyapó már elment hazulról. Visszamentem a hangárba és játszani kezdtem. Szeggel kilyuggattam egy csomó konzervdobozt, ahogy Nagyapó mutatta; kavicsból lépcsőt építettem, és minden fokra egy-egy dobozt tettem. A legfelső dobozba vizet töltöttem, a lyukon keresztül lefolyt az alatta levőbe, egészen a legalsóig.
Amikor a kocsi begördült az udvarra, meghallottam és éppen akkor értem a hangár másik oldalára, amikor Nagyapó felment a házba vezető lépcsőn. Fairportból jött, ahol nagy áruház is van. Rengeteg mindent vett, az ölében vitte be. Először nagyon megörültem, mert nekem is vett valamit. De aztán láttam a csúnya képeket, amelyek elkeveredtek a szépekkel - láttam, amint Nagyapó betöri a Van úr üzletének ablakát a sötétben, és valamit elvesz a sárga cukrosdoboz alól.
- Azt ígérted, hogy nem fogod elvenni a Van úr pénzét. És mégis megtetted!
- Csitt! - intett le Nagyapó. A tornácra rakta a csomagjait, leült és az ölébe vett. Mélyet sóhajtott, majd azt mondta: - Emlékszel, mit mondtam neked a képzeletről, Kiskomám? Jól tudod hát, nem kell minden képben hinned, amit látsz. Ide figyelj, ugye te vagy a te Nagyapód Kiskomája, kérlek, ígérd meg, hogy senki másnak nem mondod el, amit látsz: akkor én elmondom neked, melyik kép igaz, melyik nem. Megígéred?
Megígértem, és akkor Nagyapó kibontotta az egyik csomagot. Két vadonatúj pisztolyt vett elő, meg egy derékszíjat, kettős tokkal a pisztolyoknak; fölém hajolt és felcsatolta.
- Akár egy igazi cowboy! - mondta.
Összevissza csókoltam és gyorsan visszamentem a hangárba, hogy megöljem a tolvajokat.
Délután idegen kocsi gördült az udvarba.
Van úr meg két jelvényes ember szállt ki belőle. Van úr borzasztó dühös volt.
- A pénzért jöttünk, Bill - mondta.
Nagyapó halottsápadt lett. Félt, de magabiztosan kérdezte:
- Hát ez meg miféle cirkusz?
- Nagyon jól tudod, Bill - mondta Van úr. - Láttak, amikor belopóztál az üzletbe. Jobban tennéd, ha mindent bevallanál.
- Mondtam már, azt sem tudom, miről beszélsz - mondta Nagyapó.
Sebtében körülpillantott. Meglátott, odajött hozzám.
- Hát szabad ilyesmit mondani a gyerek előtt? - kérdezte. Kézen fogott. - Gyere, Kiskomám. Menjünk be.
- Egy pillanat - szólalt meg a kövérebbik rendőr -, néhány kérdést kell feltennünk.
Nagyapó úgy tett, mintha leporolná a nadrágomat.
- Látott valaki, amikor elvettem a pénzt, Kiskomám? - kérdezte halkan.
- Nem - feleltem, bár nem nagyon értettem, miről van szó pontosan. - Van úr csak úgy tesz, mintha te vetted volna el, de semmit sem tud.
- Jól van, kisfiam! - mondta Nagyapó, és gyengéden megveregette a fejem. - Most eredj be a házba.
Megfordult és visszament a három emberhez, műlábával kopogva a földön; én persze nem mentem be a házba.
- Akkor hát járjunk a végére - mondta Nagyapó dühösen, összehúzva szemöldökét. - Nem tudsz behúzni ezzel a falszöveggel, Van. Pakolj ki a mondókáddal, és aztán tűnj el!
Van úr nagyon elszomorodott, a válla meggörnyedt. Láttam a fejében a halott és a nagy gödörbe tett Vanné asszony képét. Annyira bántott a dolog, hogy nem bírtam tovább, felkiáltottam:
- Mondd meg neki, hogy a pénz a kocsi ülése alatt van! Könyörgök neked, Nagyapó! Add vissza a pénzét!
Senki nem szólt egy árva szót sem; felém fordultak és csak néztek. Senki meg sem moccant. Odafutottam Nagyapóhoz, a köpönyege alá bújtam és sírva fakadtam. Nem bírtam megállni.
Nagyapó!
Szörnyű képeket láttam a fejében. Alig bírtam elviselni őket. És a képek közül a legszörnyűbb… az enyém volt.
Ekkor aztán minden könnyemet kisírtam.
(Szoboszlai Margit fordítása)
(Magyar Ifjúság)
