Naptár

november 2018
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30

Linkblog

Az Attac és Tamás Gáspár Miklós

2006.11.26. 20:30 paraszolvencia

    Régi, de zseniális cikk, és természetesen teljes érdektelenségbe süllyedt, talán mindenki kényelmetlennek találta. Aki elolvassa, megérti , hogy miért csak a teljesen marginális Attac honlapján jelenhetett meg.

     "Magyarországon szereposztás körvonalazódik: némelyek zsidóznak és cigányoznak, mások araboznak és négereznek." (TGM)

     Tamás Gáspár Miklós:      
Lángolnak a lakótelepek
     (2005. November )

      Sokan kárörvendően mondják most - olyan országok kommentátorai, amelyek semmivel nem állnak jobban Franciaországnál, sőt - , hogy a francia (illetve a gallo-amerikai) republikánus, integrációs modell megbukott. Nem tudjuk, hogy megbukott-e, mert nem alkalmazták. A francia állammal nem az a baj, hogy az egységes politikai nemzet republikánus-liberális doktrínájára támaszkodik, hanem az, hogy nem támaszkodik rá. Képmutató. Csak beszél róla. A brit állammal se az a baj, hogy multikulturalista, és tiszteli a kisebbségek hagyományait és sajátosságait, hanem az a baj, hogy nem multikulturalista, és fütyül a kisebbségek sajátszerűségére. Képmutató. Az amerikai állammal se az a baj, hogy az emberi jogok és a pozitív diszkrimináció (affirmative action) dogmájában hisz, hanem az, hogy nem hisz benne. Képmutató.

      Semmiféle újságot nem mondok avval, hogy a faji-etnikai kisebbségek problémáit a nacionalizmus, az etnicizmus, a rasszizmus okozza. A kárörvendő kommentároknak annyiban igazuk van, hogy rámutatnak a francia - a brit, az amerikai - állam képmutatására. Francia, brit, amerikai államférfiak mindenkit kitanítanak az emberi jogokról, toleranciáról, antirasszizmusról, antifasizmusról, és íme: ők se jobbak a Deákné vásznánál. A dél-londoni Brixtonban másfél évtizede megesett véres zendülés, a Rodney King-ügy utáni Los Angeles-i zavargások, az angliai Birmingham Lozells negyedében történt összecsapások feketék és pakisztániak között, a Katrina orkán magukra hagyott fekete áldozatai, a banlieue és a cité mostani tűzcsóvái rávilágítanak arra, hogy sem a régi, úgyszólván őshonos kisebbségek, sem a bevándorló közösségek nem egyenrangú tagjai a demokratikus nemzeteknek. A bizalmatlanság kölcsönös.

      Az O. J. Simpson-féle gyilkossági pör idején közvélemény-kutatások kimutatták, hogy a fekete vádlottat a fehérek elsöprő többsége bűnösnek, a feketék elsöprő többsége ártatlannak vélte.

      A különféle népjóléti intézkedéseket még a szegények egy része is helyteleníti (nálunk is), mert attól tart, hogy a népjóléti programok némelyikének népszerűtlen kisebbségek (feketék, cigányok, arabok, törökök, bevándorlók, menekültek) is a kedvezményezettjei lehetnek.

      A gyarmati hódításnak olykor (nem mindig) a nyugati anyaország proletariátusa is a haszonélvezője volt, a gyarmatosítást többnyire a szociáldemokrata munkáspártok is helyeselték. A gyarmatokról beáramló színes bőrű munkaerőt csak addig nem tartották elfogadhatatlan vetélytársnak, ameddig a szegregáció a bevándorlókat csak a kellemetlen, megalázó és rosszul fizetett munkakörökbe szorította. A munkanélküliség elsőként mindig és mindenütt a színeseket sújtotta (ahogy nálunk is a romákat az építő- és bányaiparban a kilencszáznyolcvanas évek közepétől). Az állami segélyekről, az átképzésről, a szociális (elsősorban gyermeknevelési) terhek állami átvállalásáról a többségnek olykor, nem mindig, az volt (lett) a véleménye, hogy a dologtalan heréket haza kell zsuppolni a legsötétebb Afrikába. Az amerikai ipari szociológia kimutatta, hogy a „feketék” és a „szociális segélyezés” képzeteinek szinte automatikus társítása hogyan bénította meg a munkásmozgalmat - sok szakszervezet a második világháború előtt nem fogadta be a fekete dolgozókat.

      A kilencszázhatvanas-hetvenes évek óta intenzíven megindult bevándorlás a harmadik világból (és a kilencszázkilencvenes évek óta persze Kelet-Európából) hasonló helyzetet teremtett az addig a legalább otthon (tehát nem a gyarmatokon és a volt gyarmatokon) viszonylag toleráns nyugat-európai „jóléti” államokban is. A szolidaritás meredeken zuhant, s az addig szolidan szociáldemokratákra vagy kommunistákra szavazó munkáskerületekben megjelent a szélsőjobboldal. Az ezredfordulóig a baloldal nem nagyon erőltette a faji-etnikai kérdés demokratikus és szocialista szellemű megoldását, legföljebb a Labour Party - ellenzékben. (A Munkáspárt azért ma is kevésbé fehér, mint elvtársai a kontinensen.)

      Minden nemzetnek megvannak a sötét titkai, nekünk is. (A roppant kedélyes és szabadelvű cs. és kir. Magyarország a múltkori századfordulón nemzetközi undort kiváltó brutalitással nyomta el a nemzetiségeket; ez még ma is kimarad a „Trianon-narratívából”.) A mai Franciaország, az V. köztársaság az algériai háborúból született. Ennek a történetét itt és most nem mondhatom el, de iszonyatos volt és véres. Charles de Gaulle fantasztikus paradoxona abban állt, hogy azért kerülhetett hatalomra (kezdetben bizony diktátorként), mert megígérte, hogy megtartja az észak-afrikai „francia megyéket”, szövetségben a „feketelábú” (pied-noir) telepesekkel - akik erősen emlékeztetnek a mai gázai és ciszjordániai zsidó telepesekre - , majd zseniális fordulattal éppen ő számolta föl az afrikai francia gyarmatbirodalmat és semmisítette meg a gyarmatosok OAS nevezetű terrorszervezetét (ellenterrorral és a korzikai maffia segítségével). Ámde ugyanő gyilkoltatta le véreskezű kollaboráns, háborús bűnös rendőrfőnöke szervezésében a Párizsban tüntető algériaiakat, amikor a hatóságok által lelődözött arabok hulláinak százaitól hömpölygött véresen a Szajna. Az algériai háború alatt a belügyminisztert François Mitterrand-nak hívták; az akkor még erős kommunista párt (a legnagyobb franciaországi párt) igen halkan tiltakozott a kínzások, razziák, deportálások, önkényes letartóztatások, eltűnések ellen. Persze az algériai ellenállás, az FLN se válogatott az eszközökben: a kínzásokra véres merényletek ezreivel - és szintén kínzásokkal - válaszolt. Az FLN mai utódai (a katonák) is pokoli módszerekkel harcolnak iszlámista ellenzékükkel, amely a francia ejtőernyősöktől és csendőröktől tanulta borzalmas technikáit, akárcsak az algériai hatalom - amelyet ma a régi ellenfél, a francia titkosszolgálat segít és instruál, akárcsak a marokkói és tunéziai zsarnokságot.

      Ma Franciaországban Charles de Gaulle követői vannak hatalmon - de a kormányon volt Szocialista Párt is neokolonialista politikát folytatott, bár odahaza a kisebbségekkel szemben megpróbált humánusabb és egalitáriusabb módszereket alkalmazni, legalább retorikailag. (Jacques Chirac szónoki-diplomáciai hadjárata Bush elnök imperialista politikájával szemben teljesen hiteltelen, de sok arabot - és néhány nyugati antiimperialistát - sikerült megtévesztenie.)

      A mai franciaországi tragédia összetevői ismertek és nyilvánvalóak. Az észak-afrikai és szubszaharai (arab és fekete) bevándorlók az elővárosok lakótelepein élnek. Nyomorognak. A fiatalok munkanélküliek, tétlenek, kiszorulnak - Magyarországról is ismerős okokból - az iskolarendszerből, életük kilátástalan, zárt és unalmas.

      A társadalom a kései kapitalizmusban két részre oszlik. Az egyik részt az intenzitás jellemzi - a munka intenzitása, a kizsákmányolás intenzitása, a fogyasztás intenzitása, a pszeudokulturális frenézis („szórakozás”) intenzitása. Tömegszenvedélyei jellegzetesen üresek: „szurkolás” (ez mindig rasszista és nacionalista), „rajongás” (popsztárokért, filmsztárokért, Harry Potterért, „valóságshowkért”, a politikát a „szórakozás” és a „rajongás” elegyévé változtató álpopulista álvezérekért), divatőrületek és divathóbortok (A Da Vinci-kód, bungee jumping, blogok és csevegőszobák).

      A másik rész még a kizsákmányolásból is kimarad, fölösleges, megvetett, elfeledett, kigúnyolt. Unatkozik. Vár. Lézeng. Lófrál. Éhezik. Vigasza az alkohol, a kábítószer, a hangos zene, a „rekreációs szex”, a babonává züllött vallás. Többnyire bevándorló vagy „fajidegen”, nyelvi és kulturális kompetenciája gyakorlatilag zéró. Kirekesztett. A többség ernyedt humanistái számára: „probléma”.

      Ez a másik rész, a fölöslegessé tett (és nem fölöslegessé vált) rész lázadt föl. Ez gyújtogat, ez rombol, ez üvölt és verekszik. Ez a reménytelenség és kétségbeesés lázadása. A franciaországi lakótelepek - a megboldogult, néhai „jóléti állam” kétes jótéteményei, amelyek funkciójukat, értelmüket vesztették, mert elfeledett szociokulturális projekt szürke betonba öntött következményei - lángolnak.

      A Havanna lakótelep - még - nem lángol. Ez a tűz ítélet társadalmunk fölött. Ítélet árulásunk, közönyünk, rövidlátásunk, önzésünk fölött. Lehet tébolyodott, fasisztoid cikkekkel reagálni rá, mint tette Tóta W. Árpád (index.hu), a magyarországi sajtó örök, soha el nem múló szégyenére. (Tegyük hozzá: az index.hu nem szélsőjobboldali, hanem afféle kváziliberális portál.) Tóta persze nem fasiszta, neki az olykori fasisztoid förmedvények írása afféle nihilista hecc. Ám elveszi a kedvemet a saját humorérzékemtől. Pokoli dolog, hogy vezető liberális szerzők iszlámoznak és söpredékeznek-csőcselékeznek, mint Váncsa István (ÉS) vagy Papp László Tamás (hvg.hu). Náluk jóval megértőbb, türelmesebb és kiegyensúlyozottabb a francia új jobboldal hírhedett szellemi vezetője, Alain de Benoist (Magyar Nemzet, november 12.). Magyarországon szereposztás körvonalazódik: némelyek zsidóznak és cigányoznak, mások araboznak és négereznek. Olyik rasszista, némelyik „kulturális determinista” esszencializmust képvisel (ahol a fajból vagy a közösségi kultúrából vezetik le az egyének viselkedését.)

      Lehet szükségállapotot hirdetni, mint a visszataszító francia kormány tette. Lehet hümmögni, mint a francia szocialisták teszik. Lehet tiltakozni az algériai háborúból maradt szükségállapot-törvény alkalmazása ellen, mint a baloldal baloldala teszi. Lehet fejet csóválni, s azt mondani: fiúk, ezek nem a megfelelő módszerek, tessék inkább olvasói leveleket írni a megyei sajtóba.

      Nagyon kellemetlen, ha az ember autóját elégetik s az embert magát fejbe vágják vagy fenéken billentik. Kellemetlen, ha gyűlölködve bámulják, mert fehér. Ez Budapest VIII. kerületében is megeshet az emberrel. A baj csak az, hogy megérdemeljük.

Szólj hozzá! · 1 trackback

Címkék: attac tamás gáspár miklós tgm

A bejegyzés trackback címe:

https://paraszolvencia.blog.hu/api/trackback/id/tr6819287

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: http://www.amego.tv/?option=com_k2 2018.03.09. 17:25:56

Taking two 5mg oxycodone - Cinavia removal tool

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.